Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 5. szám - Lénárt András: „Kiszabadulva” – 56-os diákok nyugati kalandozásai az ötvenes-hatvanas évek fordulóján
voltam... tehát engem mindig érdekelt az, mindig fontos volt számomra, hogy anyagilag valamennyire biztos legyek. Tehát a betevő falatom meglegyen. Úgy tűnik, hogy mind az olasz turistautak, mind a svédországi és németországi diákmunkák időhúzást és némi megélhetést biztosító kitérők voltak. Hiába a példás nevelőmunka a cserkészetben, a romantikus túrák Olaszországban, a önfenntartáshoz elegendő segédmunkák, a jövőkép nélküli fiatalember erősen szorongott, és ezt előbb-utóbb kénytelen volt bevallani magának is. Az osztálytársai az egyetemen vagy az egyetem ottha- gyásával, de elkezdték egzisztenciájukat építeni, ő meg kb. ugyanott tartott, mint mikor elvégezte a gimnáziumot. Ez az ilyen ide-oda tengés-pangás, nevezzük ezt egyszóval útkeresésnek, helykeresésnek. Valahol, ekkor lehettem, ez három év, hát voltam 22 éves körülbelül durván... [gondolkodik] '63-ban... igen '63 őszére, '63 nyarára 22 éves voltam, '63 őszére úgy, valahogy úgy belém jött az, hogy, hát úristen, én ennyi évet, ennyi időt eltoltam, és még sehol nem vagyok ahhoz, hogy valahol, valami legyek. Hogy valamilyen szakma legyen a kezemben. Valamilyen megélhetés, valami... És kezdtem unni azt, hogy azért mindig a nyomornak a szélén tengtem-lengtem. Hát a nyomor, szóval, nem volt, nem volt semmim. Ami rajtam volt, az a ruha, meg hát éppen annyi, annyi, amennyit a következő egy-két hétben ennem kellett. Annyi pénzem volt. Kész. [hadarva] Soha többre nem ment. S akkor kezdtem akkor számolni, hogy na most már valahová, valamire kell jutni, [csapkod, hangeffekt] És majdnem hogy egy ilyen Torschluss-pánik, egy ilyen kapuzárási... rémület vett rajtam erőt, hogy, hogy... nekem nincs időm arra, hogy én egy, egy... komoly stúdiumot, egy teljes egyetemet... befejezzek. Tibor saját meglátása szerint is nehezen talált magára. Egyfelől minden igyekezetével valamilyen lelki közösséghez akart tartozni, de ebből nem lehetett megélni, más elképzelése pedig sokáig nem volt. 1958 nyarán, az éppen befejezett és megszüntetett kammeri iskola utáni nosztalgia feltehetőleg ennek a nyomasztó érzésnek korai megnyilvánulása volt, jóllehet az Iselsbergben töltött utolsó év még számos összetartozást erősítő élményt hozott. Tibor amíg meg nem oldotta élete fő kérdését, korábbi társaihoz képest másnak, és valószínűleg elég magányosnak érezhette magát. Egy kétéves műszaki tanfolyam sikeres elvégzésével végre bizonyítványhoz és állandó munkához jutott. Innentől az úti élmények elmesélése abbamaradt, és egyenesen a munka világának részletező leírásával folytatódott. A középiskola befejezése után mindegyik interjúpartnerem elutazott még nyugatabbra, világot látni - a másik, „egzotikusabb" irányba, Keletre ők nem is mehettek volna. Az első utakat a kalandvágy, a csavargás motiválta, míg később már a kenyérkeresésre is gondolniuk kellett. Interjúpartnereim úgy jelentették meg önmagukat, mint akik a középiskola befejezése után vásott szabadságharcosként már nem tombolni vágytak, hanem igyekeztek megnyerni a befogadó európaiak jóindulatát. A motoros körtúrák, a konszolidált mulatás - ahol botránykeltés nélkül meg lehetett csillantani a magyar virtust - alkalmas volt a Nyugaton megalkotott idealizált magyar forradalmárkép megerősítésére. Szegények voltak még: kis pénzből nagy utakat tettek.26 Ebben nem különböztek a következő évtizedek kelet-európai turistáinak többségétől, akik a korlátozott valutakeret miatt hasonlóan spórolósan utaztak Nyugatra. Sokszor magyarságuknak köszönhetően jutottak kedvezményekhez - pénzhez, ingyen vonatjegyhez -, és az olasz tengerparton olyan is előfordult, 26 Ez a mentalitás a kelet-európai turisták többségére az egész korszakban jellemző volt. 50
