Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 4. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT JÉKELY ZOLTÁN - Fried István: Bolyongás egy/a labirintusban

Egészen konkrétan az 1846-os esztendőben nem kevésbé dúló „rút" (nemzetiségi) viszályokra céloz följebb, az alábbiakban is. Korábban azt szegezték Széchenyivel szembe, hogy felrótta a magyar ellenzéknek, miszerint a nemzetiségek sérelmi politikáját és jogköveteléseit magyar túlzások okozták. Széchenyi azonban sosem egyszerűsítette le az égető (és - ma már látható - Trianon felé mutató) „nemzetiségi" kérdést, ellenben a türelmetlenség hozta túlzásoktól óvott, az akció-reakció feltételezése mellett figyelmeztetett a nemzeti mozgalom túlzóinak, siettetőinek tévedéseire. Mert azt nemigen tagadhatnók, hogy történelmi okai vannak, miszerint a magyar nemzeti mozgalom szervezte meg elsőnek önmagát, rövid és hosszú távú terveit ugyancsak elsőnek körvonalazta. Az hasonlóképpen igaz, hogy Magyarország nemzetiségei nem pusztán reagáltak, hanem maguk is hozzáláttak önmaguk megszervezéséhez. S ha Széchenyi István félreérthetetlenné tette, hogy „minden saját fénykörében felemelkedett népcsalád, egy magasb lépcső az istenekhez", akkor valamennyi nemzeti mozgalom ugyanazokkal az okokkal igazolhatja megszerveződésének jogosultságát. S bár állítható, hogy a XVIII. században megfogalmazott, azóta gyakorolt Habsburg-elv, az oszd meg és uralkodj princípiuma jelen volt az uralkodó körök gondolkodásában, némelyek kormányzási praxisában, Széchenyi nem ért egyet azokkal, akik önmagukról elhárítanák a felelősséget. Ennek fényében nem árt beleolvasnunk az alábbi sorokba: „köztünk vajmi sokan eldődink egykori hazafoglalási modorában hisznek nemzetiséget is tűzzel-vassal terjeszthetni, nem figyelvén arra,hogy szellemi diadalokat, a minők »nemzetiségek megkedveltetése«, anyagi hatalom soha nem biztosított még, de ilyeseket jó sikerrel egyedül szellemi felsőbbség víhat ki.

Igaz ugyan, hogy e részben egy idő óta nagyot okúltunk és sokkal keskenyebb szigetre szőrűit azok száma, kik féltékeny mámorukban türelmetlenséggel hitték legjobban ápolhatni a magyarságot. Am de azért még is mód nélkül nagyobb azon pajkos negéd és betyár szeszek súlya: mellyel nemzeti ügyünk körül forgolódik nem egy magyar, mintsem hogy a tekintetben, kivált most, midőn minden oldalról fel vannak korbácsolva a szenvedélyek, s a visszatorlás jelei is mutatkoznak mindenünnen már, egészen nyugodt kebellel nézhetnének a jövendő eleibe mind azok, kiknek politikai hitvallásukban a nemzetiség sajátlagos felvirágzása legelső helyütt áll."

S ha Széchenyi pályájára tekintünk, nem epizódszerűnek nevezhető tájékozódása, Ján Kollárral megismerkedése, a szerb nyelvi mozgalom értelmezése, tárgyalásai román és szerb politikai tényezőkkel: egzisztenciális érdeket fedezett föl a magyar nemzeti mozgalom „kon- textus"-át tevőlegesen formáló, részint párhuzamos, részint széttartó mozgalmak megismerésében, hol a politikai tárgyalások, hol a kulturális „megértés" eszközrendszerét mozgósítva.

Több ízben (szomorúan) írtam le, hogy a kulturális közeledés6 illúziónak bizonyult, az 1950-es esztendőktől hivatalosan sugallt, közös cselekvésként feltüntetett vállalkozások ugyan nem csekély (tudományos) eredménnyel jártak, a könyvkiadásban, konferenciák, tanulmánykötetek szervezése révén számos fontos ismeret vált (ezt lehetett hinni) közkinccsé, a XXI. századra azonban kitetszett, hogy hiábavalónak ugyan semmiképpen nem minősíthető több nemzedék „szisziphoszi" munkája, az „eredmény" nem áll arányban a befektetett szellemi energiával. A magyar irodalomban/irodalomtörténetben mindig akadtak, akik a szláv és a román kultúrával foglalkoztak, párhuzamokat tártak föl, a regionális irodalomtörténet üres helyeit igyekeztek betölteni, s ez jórészt elmondható a cseh, a szlovák, a szerb, a horvát és a román fordítókról, irodalomtörténészekről, művészet- és zene- történészekről, a történészekről nemkülönben, a kelet-közép-európai komparatisztikára általában mégis a látványos megszakítottság, az újrakezdések sorozata jellemző, kitűnő

6 A Láthatár 1940-ben(!) közölte Emil Boleslav Lukác beszédes című írását Sziklay László fordításában: A szellemi termékek kicserélése. Itt olvasom: „A tartósan összehangolt, a kölcsönös tiszteletre épített rokonszenv csak a szellemi, kulturális értékek kölcsönös kicserélésével lehetséges." (15)

75