Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 4. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT JÉKELY ZOLTÁN - Simoncsics Péter: A varázsló Krúdy
Simoncsics Péter A varázsló Krúdy Perkátai László emlékének Az itt következőkben Krúdy egy pályája delelőjén írott novellájának példáján művészi varázsának titkait kutatjuk, és próbáljuk megtalálni forrását a művészet és a tudomány határvidékén, a lélekelemzésben és a folklorisztikában. 1. A mű Krúdy Gyula: Érzelgős utazás (1915) Szindbád álmában különös zörejt hallott. A koporsón dobogó rögök hangjához volt hasonlatos a hang. Holott, mint rendesen, most is nőkkel álmodott, hervatag váltakkal, amelyek egykor felé ragyogtak, fiatal nők bokájával és hajakkal, amelyeket itt-ott látott nők fején. A különös dobogás felébresztette; s fejét a párnáról felemelte, mert azt hitte, hogy halála elkövetkezett. A halált ugyanis - egy kuruzsló vallomása és egy jósnő előadása szerint - úgy képzelte, hogy hirtelen lepi meg. Mint egy messzi földről jött vendég, benyit hirtelen a kapun. Vagy valaki jön vele szemben a hosszú sétányon vagy a nagyvárosi utca forgatagában, akit ezer közül meg lehet majd ismerni. Kellemetlen, gonosz arcú, szúrós tekintetű idegen férfi, aki már messziről szemügyre veszi Szindbádot: a halál. Mind közelebb érnek egymáshoz. Szindbádnak térde lankad, és már csak gyávaságból megy előre, hátha el lehetne kerülni a rosszindulatú idegent. Szédült, és erősen lehunyta a szemét, visszafojtotta a lélegzetét. Ez a láthatatlan szédület, amely néha meglepte, mintha lepkehálót dobtak volna a fejére, oly rémületesen nehezedett az agyvelejére és a szemére, hogy szinte az egész életét elfelejtette. Útszéli fákban megkapaszkodott, és mint egy másvilágba menő siklóvonat ablakából látott maga körül idegen, közömbös arcokat. Mintha egyszerre mindenkinek láthatatlanná válott volna; nők, akik tegnap még a szemébe néztek és a szemük mélyében megengedték a szenvedély pásztortüzének a felvillanását, s ajkukat nem dugták el, midőn Szindbád merően odanézett; üres tekintetű férfiak, akiket Szindbád általában megvetett, mert általában nem becsülte a férfiakat, mióta kihallgatta, megtanulta őket, szomorú szenvedélyeiket, lealázó vágyaikat, megbocsáthatatlan szerelmi tévelygéseiket: mind-mind közömbös arckifejezéssel haladnak el mellette, míg tompa kábulattal, mint egy partra dobott hal, az utcai lámpásba kapaszkodott. Olykor percek múltak el, míg a halál nehézkes szédüléséből minden energiája felhasználásával lassanként visszatért az élet valóságába; szeme elől eltűnt a szürke fátyol, amely kiásott koporsók falán feltalálható színekhez volt hasonlatos, mélyet lélegzett, „így halok meg egyszer", gondolta magában, s legalább egy tucat lépést ment előre, amíg észrevette, hogy nefelejcsszempár világít kis virágos tavaszi kalap alatt. „Szívszélhűdés", mondta később hangosan, magában, mintha csúfolódott volna az elkerült ellenség felett - a nyárfasorban senki sem jött szembe véle ellenséges, gonosz indulatú arccal, sőt barátságosan, a még tanulatlan nők alázatával mendegélt néhány barna hölgy a közelben. „Bizonyos, hogy senki se jutott eszembe - akkor, délután" - gondolta magában Szindbád, midőn estve az Operában megjelent, s a mulatságos karnagy szünetet tartott a zenélésben. 52
