Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 3. szám - PINTÉR LAJOS HATVANÉVES - Bencsik Orsolya: A halál és a vidék találkozása két műkedvelőben : Juhász Erzsébet portalanítja Szenteleky Kornélt

„A Pompeji figurák hatása döbbenetes: az utolsó pillanat görcsébe fagyott testek Egon Schiele torzult aktjait idézik, Francis Bacon vonagló lényeit. Schrammel eljátszatja velük a halálélményt, a haláldrámát, másképp, mintha megmintázná azt. Újra azt kell érez- nünk, szobrok ezek és mégsem azok, és mégis azok. Az anyag kínlódása is bennük van. Hátborzongatóan hitelesek, mintha egyetlen pillanat, a halálba átlépés pillanata lenne örökkévaló anyagba átírva." Milyen további inspirációk segítettek ezek megközelítésében?- Leginkább az, hogy Pompejiben jártam, ahol megcsodálhattam az öntvényeket. Amikor a Vezúv kitört - 79-ben -, a menekülőket a gáz megölte, és betemette őket a húsz méter magas vulkáni hamu. Több mint ezer év elteltével a régészek üregekben rábuk­kantak az áldozatok csontjaira, az üregeket gipsszel kiöntötték, és ezáltal megdöbbentő öntvényszobrok keletkeztek, rögzültek a mozdulatok élet és halál küszöbén. Úgy tértem haza, hogy ilyen szép szobrokat még nem láttam, s ezeket ráadásul nem emberi kéz alkotta, hanem a természet formálta meg. Hosszú ideig kísérleteztem azzal, hogy ugyan­ezt létrehozzam, de eleinte nem sikerült, vagy legalábbis művi lett. Aztán tudatosodott bennem, hogy az emberi testeket összenyomta a vulkáni hamu, s ezt homokkal próbáltam szimulálni. Kiderült, hogy éppen olyan torzulásokat kapok, mint amilyet Pompejiben lát­tam. Erre kimondottan a madártetemekkel való foglalatosság ébresztett rá. Igaz az a bibliai mondás, hogy földből vétettünk és földdé leszünk, de sokáig nem tudtam, hogyan tudom mindezt a saját anyagaimmal megmutatni. Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójá­ra készítettem egy sorozatot, amelyben a tökéletesen megmintázott, belül üreges emberi figurát nem homokkal nyomtam össze, hanem vízzel kezeltem, ami szétáztatta az agyagot. Ezáltal azt a folyamatot akartam demonstrálni, ami velünk történik a természeti erőknek köszönhetően, ha eltemetnek bennünket. A kiégetés ez esetben nem jelent mást, mint egy pillanat rögzítését.- Felmerül bennem az elmondottak kapcsán, hogyan viszonyul egymáshoz pályáján a tudatos­ság, a kiszámítottság és a véletlenszerűség? Ugyanezt kérdezhettem volna a hollóházi munkák, vagy később az agyaggal való foglalatosság kapcsán is, hiszen úgy tűnik, mintha ott is az anyag súgott volna. Jól látom ezt?- Teljes biztonsággal merem mondani, hogy a kísérletek, próbálkozások eredményei­nek tudatos átgondolása mindig utólag történik. Hiszek abban, hogy a világot a véletle­nek alakítják. Ha akarom, már Hollóházán a porcelán esetében is véletlenül választottam bizonyos megoldásokat, ahogy az ujjaim nyomát a tárgyakon hagytam, vagy festékkel csurgattam le a formákat. Ez nem volt másként később sem, de a tanulságokat mindig utólag vontam le, és abból adódott a következő lépés.- A kilencvenes években kapcsolatba került a Herendi Porcelángyárral. Milyen kihívást jelentett és milyen lehetőségeket kínált az újabb találkozás a „fehér arannyal", a korábbról oly jól ismert anyaggal?- Kerestek egy felkészült szakembert, aki tagja lenne a herendi gyár igazgatótaná­csának. Vállalkoztam erre, de hamar megelégeltem az állandó pénzügyi és jogi vitákat, és említettem a vezérigazgatónak, hogy inkább lemennék az üzembe, ott talán többet tudok segíteni. A Herendi Porcelángyár a szocializmus idején voltaképpen valutaszerző intézmény volt, ami azt jelentette, hogy az állam bármennyi pénzt megadott, csak hoz­zanak be dollárt. Ennek megfelelően az ottani technológiát folyamatosan fejlesztették, szellemi értelemben viszont nem történt előrelépés. A rendszerváltozás után megtartották Herendet mint hungarikumot, és a dolgozók lettek a részvényesek, vagyis a gyár annak ellenére magyar kézben maradt, hogy több külföldi befektető is komolyan érdeklődött iránta. Az igazgatótanács számára az jelentette a legnagyobb kihívást, hogy Herend állami 102

Next

/
Oldalképek
Tartalom