Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 3. szám - PINTÉR LAJOS HATVANÉVES - "A művészet nem más, mint nyomhagyás" : - Schrammel Imrével beszélget Ménesi Gábor -
korszerű technológiákkal és anyagokkal, melyeket addig nem ismertem. Ez rendkívül tanulságos és mellbevágó felismerés volt. Jöttek kollégák Amerikából, Svédországból, Norvégiából, Finnországból, Izraelből, természetesen Ausztriából, és hárman érkeztünk szocialista országokból, egy fiatal pozsonyi keramikus, egy lengyel művész és én. Közös szobában helyeztek el bennünket, és egyik éjjel kiírták az ajtónkra, hogy „szocialista tábor". Valamelyest lenéztek bennünket, és először úgy gondoltuk, igazuk van, mert sok tekintetben tényleg elmaradottak voltunk hozzájuk képest. Később azonban kiderült, hogy rajztudásunk és plasztikai felkészültségünk lényegesen jobb, mint az övék. Ezzel együtt arra a felismerésre jutottam, hogy hiába erednék a nyugati kollégák nyomába, mert mire alaposan megismerném az új megoldásokat, ők már ismét előrébb tartanának. Mivel az ősember szinte a semmiből hozott létre remekműveket, én is azt mondtam, hogy semmi másra nincs szükségem, csak a két kezemre és a földre, ami a lábam alatt van. Innentől kezdve konzekvensen követtem ezt a nyomvonalat, aminek pregnáns, szintén botrányt okozó megnyilvánulása az volt, hogy beleléptem egy agyagdarabba, és azt állítottam ki a pécsi biennálén. Azzal vádoltak, hogy megalázom és tönkreteszem a magyar kerámiaművészetet, pedig nem tettem mást, csak szó szerint értelmeztem Kondor Béla gondolatát, mely szerint a művészet nem más, mint nyomhagyás.-Hogyan indult tovább az említett felismerés birtokában?- Épületmunkák esetében az volt elfogadott - mi is így tanultuk Gádor Istvántól a főiskolán -, hogy az agyagot állványon rögzítjük, és lényegében oldalnézetet mintázunk. Én viszont Gmunden után nem állványon, hanem a földön dolgoztam, mert azt akartam felemelni és más nézőszögből megmutatni, ami a lábunk alatt van. Megtaláltam azokat a rokon törekvéseket, amelyek hasonló irányban tapogatóztak. Jackson Pollock például abból indult ki, hogy az indiánok a tengerparton jeleket rajzoltak a homokba, és amikor a dagály első hulláma átsöpört rajtuk, akkor az ábrák teljesen átalakultak, és azokból jósoltak. Elsősorban ennek hatására alakította ki a maga csurgatásos-csöpögtetéses technikáját. Másrészt ugyancsak Gmunden hatására döntöttem el, hogy létrehozok egy művésztelepet, ahol külföldi kollégák megmutathatják, hogyan dolgoznának a nálunk rendelkezésre álló anyagokkal és technológiával. Ausztriából Csehszlovákián keresztül jöttünk haza, és megálltunk Bechynében, ahol azt is láthattuk, hogyan működik a szimpózium szocialista körülmények között. Bár hozzá kell tennem, hogy ez nem sokkal a „prágai tavasz" előtt volt, és rendkívül eufórikus hangulat fogadott bennünket.- Hosszas tapogatózás és készülődés után 1969-ben elindította Siklóson az első magyar kerámiaszimpóziumot. Hogyan valósulhatott meg? Mit jelentett ez akkor a hazai kerámiaművészet szempontjából?- Amikor hazajöttem, körbejártam a porcelángyárakat annak reményében, hogy valahol nyitottak lesznek az elképzelésre. Tévedtem, mert mindenhonnan kirúgtak, mondván, hogy gondolom én, hogy idegenek jönnek a magyar gyárakba, és kifürkészik a titkainkat. Próbálkoztam az egyetemen is, ahol Pogány Frigyes rektornak tetszett az ötlet, de azt mondta, hogy a minisztérium úgysem fogja engedélyezni. Megtudtam, hogy Rétfalvi Sándor szobrászművész ugyanabban az évben Ausztriában, Margitbányán egy kőszimpóziumon vett részt, majd a nagyharsányi kőbányában létrehozott egy szobrász művésztelepet. Dvorszky Hedvig művészettörténész tanácsolta, hogy menjek le Pécsre, és keressem meg azt a Takács Gyulát, aki megyei tanácselnök-helyettesként támogatta az említett összejövetelt. Hozzá kell tennem, hogy Pécsen akkor már elindult a kerámiabiennálé, és úgy tűnt, hogy a kerámia terén a baranyai megyeszékhelynek kiemelt szerepet szán a pártvezetés. Takács a várakozásoknak megfelelően tárt karokkal 96
