Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 3. szám - PINTÉR LAJOS HATVANÉVES - Fekete J. József: Kapuk

prekondicionált olvasattal szemben, pontosan így hangzik: Virágnézetünk alapjai. A költői alaphelyzetnek és alapállásnak olyan pozicionálása ez, mint mondjuk a vajdasági Pap József néhány évvel korábbi kötete esetében tapasztalhattuk, ahol a címbe egy zárójeles betű követelőzött be, és módosította az idillikus Kertészének címet Kert(v)észénekre, és változtatta az elíziumi ellankadást hosszan kitartott sikollyá, ami a kertként szemlélt világ és a világként szemlélt kert, a versként szemlélt kert és a kertként szemlélt vers pusztulásának tapasztalása fölött húzódik fenyegetően. Napjaink kiadványait szemlélve talán könnyedén át is siklanánk a cím fölött, valamiféle jópofáskodásról is lehetne szó, a „nagyot mondás" elemi - és marketing vezérelte - szándékáról, de valahogy a kötet könyvészeti kivitelével, védőborítójának zsiger- és idegszál-ábrázolásig lecsupaszított alakjaival eleve fegyelmet sugároz, valami véresen komolyra, sőt feltételezhetően halálosan komolyra utal. Nem az olvasót kívánja provokálni,vagy irritálni a könyv címe, látjuk, tapasztaljuk, érezzük, hanem éppen ellenkezőleg, itt minden vers, minden versmondat, és természetesen minden szó megszenvedte küzdelmét a túlélésért. A verssé válás bonyolult útvesztőjéből új életre csalogatta őket a költői ráció: verset képzett ott is, ahol előtte még nem volt vers, és ott is, ahol aligha várhattuk, hogy vers születik. Ez a kétutúság, az előtte nem, az utána meg ugyancsak nem azonos idejű választása Pintér Lajos költészetének legfőbb felhajtó ereje. Végül azt se feledjük, hogy a cseresznyevirágzás köré épülő japán Sakura ünnep egyik eleme, a virágnéző ünneplés éppen az elmélyülést, a kontemplációt helyezi középpontba.

Veszélyes játékot űz a költő: akár eligazodási hiányként, tájékozódási anomáliaként is értelmezhetnénk verseit, hiszen egyfelől a költészeteszmény tisztaságát, éteri purizmusát foglalja versmondatokba, és szavakba (!), eltüntetve a költői (ön) tudatosságra rálátást biztosító látószögek takarásait, és bizonyítván, hogy a költészetet nyelvfilozófiaként éli meg, másfelől pedig tökéletes versmondatokban, hosszúversekben, egymásba átfonódó költeménysorokban pedig a lét realitásaira reflektál, azokat leviszi az élet mindennapi történéseinek szintjére, és a személyes élményen keresztül olyan közösségi tapasztalatokra utal, ami a vers nyelvfilozófiai értelmezésével szemben a közösségelvű képviseleti megnyilatkozásra mutat. Bár két, ám akár több megszólalási mód is elegyedik ebben a kötetben, s talán ez az elegyedés a kulcsszó, bár megközelítőleg az átívelés, az egybefonódás, a szólamba orkesztrálódás is fedné azt a jelenséget, amit Pintér Lajos könyvében tapasztalhatunk: a versbeszéd olyan szélsőségek között változik, mint a szó, a szóhoz fűzött költői jegyzet, valamint a zsánerképet idéző hosszúvers, illetve a hosszúversekből kialakított füzér. S még az se mérvadó e kötet megítélésében, hogy a költemények a gyermeki szótártól az álom-mondatokon keresztül a racionálisan komponált versekig terjedő széles skálán mozognak, hanem azok a csomósodási pontok, amelyek szinte hálószerűén fogják egybe Pintér Lajos költészetének divergens vektorait. A versek olvasása félrevezethet e csomópontok kitapintási kísérletében, feltételezhetően motívumokat, ismétlődő toposzokat keresnénk és vélnénk felismerni a versmondatokban, meg is találnánk őket, mert ténylegesen léteznek, ám nem ezek a fontosak, hiszen ahogy itt, máshol is előfordulhatnak, az első, a tizenharmadik és a huszonkettedik kötetben is, hiszen még42