Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 3. szám - PINTÉR LAJOS HATVANÉVES - Fekete J. József: Kapuk
dinamikus versbeszéddel párosulva olyan költeményeket eredményez, amelyek minden olvasatban más és más jelentéseket generálnak. Egyik alaptémája a nyelv, amit a nyelvemlékektől saját neologizmusaiig ível- tetve vizsgál, használ és értelmez. A nyelv nem csupán témája és eszköze Pintér költészetének, hanem logikai, tehát tartalmi tartománya is, ami magából eredően terjeszti ki értelmezési síkját az otthonra, az otthonosságra, az egy helyben maradás biztonságára, a hazára. Nem egyértelműen a nyelvet nevezi meg hazaként és az otthonosság szinonimájaként, hanem e hármat egymásba tükrözteti, egymásnak felelteti meg, s e sajátos szentháromságot a humánum párnájával övezi, miközben tárgyilagos látleletet ad az értékdevalvációról, ami mindent erodál abból, ami számára e szentháromságban kedves. A költő az „árva" hazával, rempe (= kicsi) hazával, „holt vitákba süppedt, szegény" hazával és a kikötő nélküli otthonkereséssel szembesülve se lamentál, a jelenben élő ember reményt kereső igyekezete a költőben is működik, és a derű perceit is versbe integrálja. A vidámság nem optimizmusra alapul, hanem inkább a gyermekkor emlékeiben gyökerezik, illetve külön formát és külön alkalmat keresve a bordalokban nyer megfogalmazást. Pintér bordalai nem a részegségben lelt átmeneti eufóriát, a valóság előli menekülés módozatát célozzák meg, hanem - miként bordalszerző elődjei az antikvitásban és a középkorban, meg persze később is - a borivást a baráti társaság közösségi tevékenységeként jeleníti meg, olyan laza, pogány szertartásként írja le, ami segíti az egymáshoz közeledést, a gyermekkor emlékeinek előtérbe hozását és az eltávolodást a nyomasztó jelentől. A bor Pintér verseiben kiegyenlítődik a léttel, a borivás ceremóniájában az újratöltés alkalma szimbolikusan az élet meghosszabbításának lehetőségét hordozza, noha csak illúzióként. Ugyanúgy, miként a versírás is a folytonos újrakezdés eshetőségét, a lét meghosz- szabbításának esélyét kívánja megteremteni, s e kettő akár létfilozófiai tartalmat is nyerhet, miként az élet ciklikus megújulásának értelmezése a következő sorokban: „elfogy az aszú-bor, óbor, / s mindenkor kiforr az új bor". A Föld precessziós mozgásához kötött kultúrperiódusok elméletében is fellelhető idő- és történelemciklikusság bölcseleté viszont nem a mindentől fogott létező mindenkori megújulását hirdeti, hanem a kultúrák, civilizációk egymásra következésében rejlő pusztulást is magában foglalja, ennélfogva Pintér Lajos aggodalma nem tűnik alaptalannak, aminek az Illyés Gyula emlékének szentelt, A centenáriumi évre versében hangot adott: „De rom van a rendben, t Se mű, akármilyen hű, t nem tudom, /olvasmányunk-e vagy / jövendő nyelvemlék. / Sose ennyire penge-élen, / hogy fejét csóválva, / állván és csodálván / vizsgálja majd egy nyelvész. / Vagy lesz nép, mely / megérti, vagy nem lesz, / mert elvész." S marad szórványemlék, amint erre a kötet bevezető verseit egybefogó alcím, Az apátság alapítólevele utal. A költő ötvenötödik életévében megjelent kötetébe a korábbi verstémák közé „ezüst" szálon indázik át a személyes idő rövidségének felismerése, egyre rövidülésének feldolgozási kísérlete. A „lesz-e időnk" rémítő kérdésének állandó jelenlétét a zárttá rendezett középkori világkép beomlását követő szellemi felszabadulás dévaj, pajzán, az élvezetek oltárán áldozó reneszánsz korszellem megidézése ellensúlyozza, ami során a víg dal a víg élet metonímiájaként jelenik meg, amelyben a jelen pillanat életöröme zárványként különül el a jövő bizony39
