Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 3. szám - PINTÉR LAJOS HATVANÉVES - Tolnai Ottó: Egy kosár déligyümölcs, egy kosár hal... : Pintér Lajos 60. születésnapjára
És attól kezdve, ahogy én el-ellátogattam Csongrádra és a Ménesi útra, úgy látogatott ő el évente hozzánk (Domonkoshoz, Mauritshoz, Ladik Katihoz, Borihoz, Herceg Jánoshoz). Jóllehet a véletlen folytán, először, majd aztán minden alkalommal, nagy-nagy munkában talált bennünket. Noha ő valójában inkább egy kis irodalmi motyorgásra vágyott. Először amikor eljött, emlékszem, éppen tapétáztunk. Nagy, rücskös állatbőr- szerű, dohányszín avagy finom minőségű, málnaszín tapétákat nyomtunk fel a lekapart, a budai földtől lemosott, csorgó ragasztóval bekent falakra. Megállás nélkül, egész nap. O volt a szemmérték, melyik sarkát kell feljebb avagy lejjebb csúsztatni kissé éppen a tapétalepedőnek. Valamint ő tartotta bennünk a lelket. O nevettetett meg, lendített át bennünket a kríziseken, amikor már úgy tűnt, nem bírjuk tovább. Mert valóban, nélküle, az ő kedélye nélkül sosem is tudtuk volna befejezni a tapétázást. A különös az, hogy a tapétalepedőkön rajta maradt a mosolya... Másodszor pedig éppen egy új pöcegödröt ástam a kert első részében, a vad- gesztenye alatt. Az eredetiben valami furcsa betonalakzatra bukkantam, ami miatt sehogyan sem tudtam összekötni a két gödröt, ahhoz hogy mégis összekössem, már-már alá kellett merülnöm a borzalomban - aminek, lám, ki hitte volna, nem bugyrai vannak, hanem betonszerkezete van... Harmadszor pedig a százéves diófánkat vettük volt éppen ki a hátsó udvarban. Belefulladt a vérbe. Ugyanis a Heidelberg és Darmstadt között, a Neckar homokos földjein spárgaszúrással keresett pénzen vett bikaborjakat, ahogy elérték az ötszáz kilót, nem vette át az állam, akkor mutatkozott első komoly válsága, nekünk, magunknak kellett - a diófához kötve őket, letaglózni. És a százéves diófa a szó szoros értelmében belefulladt az 5><500 kilós bika vérébe... Ki hitte volna, azok a szép szemű állatok egy-egy hordó vérrel üzemeltek... Ástunk, egyre csak ástunk, de sehogyan sem tudtuk az óriás gyökérzetet körbeásni, akárha az egész földlabdát markolta volna. A különös az, Lajoska állandóan fenn ült az ágakon... Később, ha jelezte, jönni készül, mindig megüzentük, majd keresünk valami nagy munkát... Pedig ő tényleg csak egy kis művészeti, irodalmi, netán foci vonatkozású motyorgásra vágyott, egy Tóth Menyhért-képről például, netán Kormosról, ahogy alig tetten érhetően billenti át a népi költészetet Apollinaire vágányára, illetve fordítva. Lajos a népi irodalom felől érkezett Kormoshoz, én pedig az ún. avantgárd felől. És Kormosnál találkoztunk. Lajoska mutatta meg nekem, a tiszai embernek, aki szinte a szó szoros értelmében a Tiszában születtem, a legszebb Tisza-szakaszt Csongrádnál, ott, ahol a Körös beléje ömlik. Ahogy megpillantottam azt a csodálatos szakaszát a Tiszának, gondolkodás nélkül beleugrottam, hogy átússzam - mert erről szólt gyerekkorunk: át-úszni. És úsztam, úsztam, majd egyszer csak elbizonytalanodtam, hiszen felénk nem nyílott torkolat, és akkor ott a vízben, fáradva már, az sem segített, hogy néhány évvel azelőtt emeltem volt épp költői kategóriámmá a deltát mint olyant... O, Lajoska mutatta meg nekem, a legszebb eperfás tanyát, nagyszülei tanyáját, közvetlen a Tisza mellett, ahol a csónak úgy szolgált, mint máshol a tragacs... 31
