Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 3. szám - PINTÉR LAJOS HATVANÉVES - Pintér Lajos: Tört/én/elem
Lángelmékben gondolkodva is: a tizenkilencedik század nagyjai közül ki látta előre: pedig csak három nemzedék, a huszadik századot. Két világháborújával és számtalan rendszerváltásával, és Trianonjával, és II. magyar hadseregével, és szibériai és auschwitzi lágereivel, és 56 lyukas zászlójával. Ki látta? Senki. Az őrült Széchenyit valami rémkép meglegyintette Döblingben, valami látomás Vörösmartyt, amikor megírta A vén cigányt, Petőfit, amikor megírta Az őrültet, hogy lefúrok a világ közepébe, oda teszem a robbanószert és felrobbantom a világot: O talán látta Hirosimát is. És a nagybeteg Ady Üdvözlet a győzőnek című versében, hogy „ne tiporjatok rajta nagyon”. De valljuk be őszintén: életünket úgy éljük le, hogy nem tudjuk se múltunkat, se jövőnket. Egy megállított pillanatban élünk, a jelenben. Világunkra is így tekintünk. Magam is azt gondolnám. Minden ősöm magyar volt, Árpáddal bejött az őshazából, Onddal a mai Csongrád vidékén megtelepedett. Északias, baltifinn testalkatú volt, nyúlánk, szőke1, élt a gátakkal védett Tisza mentén, gazdálkodott, búzát vetett és aratott, halat fogott a Nagyrétben. És távolban ott zajongott a tízezres kisváros, Csongrád. Toronyórája is állt: jelezte, nincsen Idő. S ugyanez volt, gondolnánk, édesanyátok vidékén is, éltek, gazdálkodtak, ott pedig a Majorok, a szabályozott Duna mentében, ellenségtől háborítatlanul, szintén nyúlánkan és szőkén. A honfoglaló Árpád sátrának melegét még érezvén bőrükön, és a finnugor ősiségből hozott magyar szavaikat tanították dajkáik a csecsemőknek. Várbalog templomának tornyán is áll az óra. A valóság azonban egészen más. Csak körülöttünk szétnézvén is látjuk, birodalmak születnek és vesznek el. Szovjetunió és Jugoszlávia és Csehszlovákia, itt állt össze és esett szét szemünk előtt. Világbirodalom is, a Szovjetunió, mint egy leesett cserépedény, darabjaira. Népek adták le nyelvüket, észtek, lettek, grúzok, örmények, kárpátaljai magyarok, és beszéltek oroszul, lettek lélekben is orosszá, vagy éppenséggel nem lettek, veszítették el kultúrájukat, vagy őrizték. Abban a reményben, hogy amelyik nép meg akar maradni, az megmarad. És épp az nincs, amilyet a történelem rajzasztalán a hadvezérek, ideológusok és diktátorok ki akartak rajzolni, nincs szovjet ember, csehszlovák, jugoszláv, de van csecsen és örmény lángoló múlt, és mégannyi kihalt nép, közötte finnugor is, és van Koszovó, hol összekeveredvén és egymást pusztítván albán és koszovói albán és montenegrói és bosnyák és szerb és orosz és amerikai és magyar. És lehet, hogy az albán szerb feleséggel az oldalán, szerb hétszentséggel a száján, és a szerb, besorozott magyar kiskatona „Isten segíts"-csel, és „Jaj édesanyám"-mal. És történelme folyamán hányszor felbolydult így a világ. 1 Katona Imre megjegyzi, hogy a szőkeség nem feltétlenül szabály. Ez épp az általam vázolt előítéletes gondolkodás hibáját igazolja, a magyar: balti-finn szőke, ez az előítéletesség formulája. Valójában, s itt Katona Imre szavait idézem: „A vegyes összetételű magyarság inkább abban egységes, hogy 90% körüli arányban barna-fekete hajú és rövidfejű." 4
