Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 2. szám - Pethő Sándor: A tavaszvárás huszonhárom pillanata
A műtétek csak kivételesen, a politikai és közszereplők esetében zajlottak nyilvánosan (vagy akkor sem), hatásukat azonban szertenézve ma is mindenhol látjuk. A társadalom önértelmezésének alapvető hermeneutikai elvei íródtak át szinte hónapok alatt. Az egyik új értelmezési paradigma a „nem úgy volt, ahogy megtörtént, hanem úgy, ahogy most gondolom". így lesz felső pártvezető, később baloldali miniszterelnök kommunista titkosszolgálati Üsztből a szovjet birodalom ellen belülről küzdő titkos ellenálló. A másik elv: „Amit nem vallunk be, az nem is létezik." Ennek jegyében nem egy, 1989 után megjelent lexikon hallgat a recski munkatábor létezéséről. Az ügynöklisták említése ebben az összefüggésben már-már szégyellnivaló közhely. A múlt más szereplőinek érdemei azonban még hosszú idővel haláluk után is meg-megcsillannak a sajtó lapjain: a Szabadság című munkáspárti hetilap 2008. május 16-i száma például Garasin Rudolf történelmi érdemeit méltatja. Új jelentést kapott a „szakértelem" is, hiszen ennek régen várt, és a szocialista rendszer keretei között köztudottan lehetetlen „megbecsülése" tette lehetővé, hogy a kommunista titkosszolgálat számos vezetője, ideértve a III. ügyosztály közvetlenül a legfelső pártvezetésnek alárendelt teljhatalmú irányítóját is, 1989 után is pozíciójában maradhasson. A titkosszolgálat politikasemleges szakmai tevékenység. Sic erat demonstrandum. Tanulmányt érdemelne annak a felderítése, hogy a bolsevista ideológia mely szubsztanciális elemeivel nem egyeztethető össze a múlt bevallásának - egyébként Marx által is minden történelem létezésének előfeltételeként kezelt - kényszere. Azt, hogy a múlt eltörlésének kényszeres igénye honnan ered, sokkal jobban tudjuk. Ám ennek históriai és történetfilozófiai lehetetlenségéért az egész nyugaű kultúra története kezeskedik. Ha viszont így van, akkor Mikus Gyula az 1989 utáni évűzedek, az Őrjítő mandragóra megjelenéséig ugyan csak szűk körben ismert, de ennek ellenére az egész magyar társadalomnak erős, jelképes értelmet hordozó figurája. Nem csak azért, mert ő az antikarrierista ügynök, aki nemhogy hasznot nem húz jelentéseiből, hanem összeomlástól összeomlásig legfeljebb túléli azokat. Nem is csak a szerzőpáros által használt értelemben, vagyis elhallgatásai által. Félek, hogy azért is, mert Mikus Gyula félig bevallott múltjának másik, bevallatlan fele alighanem bizonytalanná, sőt, elsősorban alighanem önmaga előtt egyenesen tragikussá és nehezen viselhetővé tette 1989 után a jövőjét. Érdemes tehát nagyon figyelmesen olvasnunk a Barthes-ot. 4) Ezen a ponton Mikus Gyula és az Őrjítő mandragóra sorsa elkerülhetetlenül összekapcsolódik mindannyiunk sorsával. A szerzők, bár az előszóban azt mondják, „a részvétel és a részvét könyvét" akarják megírni, valójában ennél sokkal többet tesznek. Az alaptörténetekkel együtt megjegyzésekbe, olykor egyenesen a végjegyzetek tényközléseibe csomagolva megírják az 1989-es remények megcsalattatásának történetét is. Ez nyilvánvalóan kettős optika, párhuzamos szempontrendszer, melyben az egyéni sors és a történelem nem mindig, és legfőképpen nem mechanikusan tükrözi vissza egymást. Különösképpen akkor nem, ha az új kiadásban vitathatatlanul főszereplővé előlépett Mikus Gyulához, ha másért nem, a személyes ismeretség okán, vállaltan érzelmi viszony, részvét is köti a szerzőket. Ez a sajátos kettősség valamiféle lélekpiszkáló intellektuális kíváncsisághoz vezet. Még pontosabban: a kíváncsiság abból adódik, hogy a valamelyest tapasztalt olvasó pontosan tudja, hogy az efféle, a látásmódba, a koncepció mélyrétegeibe rejtett feszültségek könnyen szétrobbanthatják a könyv szerkezetét. Az olvasó tisztességgel megkínlódik, míg rájön, hogy mitől marad mégis az Őrjítő mandragóra mindvégig izgalommal olvasható könyv. Számomra az egyik megfogható ok az, hogy az írók szemmel láthatóan maguk is tisztában vannak helyzetük kényességével, és világosan tisztáztak néhány, a könyvben aztán mondatról mondatra visszaköszönő alapelvet. így például azt, hogy egyetlen tekintetben sem azonosítják ugyan magukat az általuk leírt rendszerrel, ám tekintve, hogy életük jókora szakasza fizikailag összekötődött ezzel a korszakkal, nem is tetszelegnek a pozitivista történetíró szerepében. Világossá teszik azt is, hogy nem akadémikus történelmet írnak, hanem történeteket mondanak el. Történeteket, melyeket hallottak, melyeket átéltek, melyeknek utánajártak. Nem tolakszanak elő azzal a mohos szakállú közhellyel, hogy vannak filozófusok, akik szerint az ilyen történetek sokasága alkotja a csupa nagybetűvel írt történelmet. Ugyanakkor, 110
