Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 2. szám - Pethő Sándor: A tavaszvárás huszonhárom pillanata
2) A könyv szerzői pontosan tudják, hogy egy olyan társadalomban, amelyben nincsenek hősök, ám bőséggel vannak tragédiák, a tragédia - legyen mégoly megrázó is - legfeljebb egyéni lehet. A szocializmus egyik súlyos, de közel sem legsúlyosabb, évtizedek múltán máig is ható társadalom- lélektani terhe, hogy nem tudott igazi hős-mintaképet teremteni. így aztán a társadalmi rendszer múltán a nem létező ideált megtagadni sem lehetett. Nem mintha a rendszer nem törekedett volna rá, hogy példaképeket állítson. Az ikonikus alakká stilizált, szinte kivétel nélkül az átlagosnál jóval szerényebb intellektusú pártvezetők felvonulásokon gyöngyöző homlokkal cipelt óriási képei, a kezdetleges médiaeszközökkel heroikus teljesítményűnek feltüntetett élmunkásokról szóló filmek, a családjukat a Pártért halálra adó komszomolistákról szóló szirupos regények bizonyára ma is ott foszladoznak az archívumok és könyvtárak hátsó polcain, a sárguló tankönyvek és propagandakiadványok társaságában. Azt a négyszáz éves Bethlen-évfordulón, 1980-ban, a médiában konkolyként - egyébként sikeresen - elterjesztett „történelmi felismerést" azonban, miszerint Kádár János Bethlen Gáborral, Aczél György pedig Széchenyi Istvánnal egyléptékű történelmi figura (Gazsó-Zelei, 173. o. 91. jegyzet), ép ésszel, a legvadabb kulturális propaganda ellenére sem igen hitte senki. A rendszer feneketlen cinizmusát mutatná, ha valamilyen eddig rejtett forrásból kiderülne, hogy még maguk az érintettek, az ötlet kiagyalói sem. A hős ideálja, klasszikus értelemben, olyan példa, mely az adott társadalmi körülmények között, ha kivételesen is, de megvalósítható. Ha eleve megvalósíthatatlan, mert túl van minden, az ember számára még akár önmaga túllépése révén is elérhető határon, nem ideál többé. Ha pedig jóval alatta van annak, akkor nem érdemes a megvalósításán gondolkozni. Röhögni kell rajta, méghozzá teli szájból, és vele együtt mindazokon, akik mindezt eszménynek próbálják ránk erőltetni. Éppen úgy, mint ahogyan ezt a hatvanas évek közepén és a hetvenes, nyolcvanas években tudatosodó generáció jó része a kádári szocializmus által kínált mintaképekkel megtette. Mikus Gyula - legalábbis a könyv szerzőitől aligha gyökeresen különböző értelmezésem szerint - nem volt hős. A szocializmus úgynevezett „hősideáljának" értelmében semmiképpen sem. Ámde ennek az ideálnak az ellenében sem. Nem szónokolt gyűléseken, nem levelezett nyugati jogvédő szervezetekkel, nem kapott valutában folyósított, az átlagfizetést lényegesen meghaladó titkos segélyt tőlük, nem tiltakozott a nemzeti ünnepeken a szovjet megszállás ellen, nem égetett vörös zászlót sem. Helyette a „föld alá bújt szégyenében", egy új geológusnemzedéket nevelt fel, egy másikat hozott visz- sza később ifjúságvédőként a társadalom pereméről. Valószínűleg nem azért, mert hitt egy általa még megélhető, jobb világban. Éppen azért, mert nem hitt, és mégsem akart eleve értelmetlen életet élni. Mivel fizikailag életre ítélték, összeroppantságában megpróbált nem összeroppanni, ami, lássuk be, valóban a tudathasadás egyik fajtája lehetett. Életéből a kistarcsai aláírás pillanatában örökre eltűnt a hagyományos értelemben vett heroizmus utolsó lehetősége is. Ehelyett annak a példájává vált, hogy a megnyomorított, megalázott társadalom miképpen rak újabb és újabb napok, évek múltával egyre nehezebb terheket magára azzal, hogy megtörésének tényét saját lelkiismerete révén nap nap után újra kifent fegyverként fordítja önmaga ellen. Az elnyomott lelkiismerete által önmagát is elnyomja. Hatékonyabb módszer, mint a végleges megoldást és atavisztikus bosszút jelentő akasztófa. Sokkal jobb a börtönnél is, melyből egyszer, a büntetés letöltésével, és az elégtétel valamiféle reményével mégis szabadulni lehet. Célravezetőbb, mert itt az elítélt és végrehajtó személye egy és ugyanaz. A büntetés időtartama pedig ténylegesen az elítélt haláláig tart. A legtökéletesebbnek tűnő csapda, amit hatalom - legyen formális vagy informális - az individuum számára felállíthat. Az út innen, leágazások nélkül, egy irányba vezet: napról napra, összeomlástól összeomlásig. Az újabb, alighanem életében utolsó összeroppanásáig Mikus Gyulának még emberéletnyi időben mérve hosszú, jó esetben akár termékeny munkával is eltölthető évtizedeket kellett kivárnia, 1989 júniusáig, a felemás katarzisig. Arisztotelész Poétikájának 1449b21-28 bekezdése szerint a katarzis (katharszisz) az irodalmi műfajok egyik különös, nehezen megfogalmazható sajátossága. Olyan komplex lélektani hatás - ezt a kérdés részleteiről hallgató Arisztotelész nyomán már D. W. Lucas, a Poétika egyik, azóta szintén 108
