Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 2. szám - Pethő Sándor: A tavaszvárás huszonhárom pillanata

és a fizikai halál, vagy ennek prolongált formája, az alkoholizmus. Ám nem csak köztük: A nagy francia forradalom óta ismert, az 1917-es bolsevik forradalom óta közhely, hogy a „for­radalmat" saját hívei, engedelmes katonái sem mindig élik túl. Mi több, olykor egyenesen az ő túlélési esélyeik a legrosszabbak. Mikus Gyula története és Gazsó-Zelei könyve e történeten túl- mutatóan is bizonyos, a jegyzetanyagból kiinduló olvasatában egyfajta halálkatalógus. Vessünk egy futó pillantást Mikus Gyula ismeretségi körére! Földes Gábor színész: 1958-ban kivégezték. Banéth Jenő, az ifjú Mikus mozgalmi mentora, régi spanyolos, 1949-ben meghasonlott a rend­szerrel és agyonlőtte magát. Szigethy György ÁVH-s lett, furcsa körülmények között halt meg egy párizsi BM-kiküldetésben. Sármezei Gy. az ötvenes években újságíróként dolgozott. Éles eszű ember volt, átlátta a rendszer visszásságait, ellenük folytatott egyszemélyes háborúját azon­ban elvesztette, és kiugrott emeleti lakása ablakából. Erdélyi Károly külügyminiszter-helyettes, 1957-ben Kádár János titkára, az 1986-os csehszlovákiai bevonulást követően lőtte főbe magát. A forradalom jeges lehelete halálba dermeszti a népi kollégiumok akolmelegében szárba szökkent palántákat. így telt az idő, 1968-ig, mikor tartótisztje külföldi szolgálatának következtében, szinte csodával határos módon kiszabadult a hálózatból. Az ott töltött éveket soha, semmilyen vallomásos önélet­írásban nem tudta többé feldolgozni. Az éjszakai halált kereső barlangászás, a megerőszakolt fele­ség képe, a család, a karrier, az önbecsülés romjai eltorlaszolták a feldolgozáshoz vezető járatokat. 1989-ig, mikor egyáltalán nekikezd, hogy számot vessen ezzel, még több mint két évtized van hátra. Emberéletben mérve hosszú idő. A görög sorstragédiák hősei pillanatnyi bukásukkal szerzik meg jussukat a héroszi létezésre. Másképp fogalmazva: ha van valami, amit mindenképpen el akarnak kerülni, az éppen az, hogy évtizedeken át egy megnyomorító hatalom kénye-kedvének kiszolgál­tatva, családjukért, munkájukért, életükért reszketve vegetáljanak. A legsanyarúbb sorsú görög hős valószínűleg Prométheusz, mert bűnhődése általa be nem látható hosszúságúra nyúlik, és időtartama egyetlen despota akaratától függ. Igaz, ő nem ember, hanem titán. A tragédiák emberi hősei csak egyszer roppannak össze, igaz, akkor a talpra állás minden reménye nélkül. Mi többször - írja majd Zelei Miklós sok évtized múltán Mikus tanár úr kapcsán. S valószínűleg nemcsak önmagunkban, de közösségeinkben, sőt egész társadalmunkban is. A kibicelő utókor megunhatatlan, szétrághatatlan, koronként újból és újból friss ízanyagot kibocsátó műcsontja: Hős volt-e? Vajon hős volt-e Mikus Gyula? A kistarcsai internálótáborban 1956 őszén valószínűleg még akkor is könnyű volt összeroppanni, ha az embernek Garasin Rudolf nem szentelt megkülönböztetett figyelmet. Hősnek lenni viszont nem volt kötelező, leg­többször még lehetséges sem. Gazsó-Zelei könyvének talán legrokonszenvesebb vonása, hogy a Kádár-korszakbéli a kollaboráns versus ellenálló 1989 után olyan hangosan, és álságos, önigazoló módon sajtószerte szétcsacsogott és csámcsogott giccses alternatíváját úgy semmisíti meg, hogy közben semmi kétséget sem hagy az egyes fő- és mellékszereplők erkölcsi színvonalát illetően. Bármely diktatúrában a hős szerepét a hatalommal való szembenállás, de legalábbis a kívülállás alapozhatja meg. A szovjetek által a háborúban eltulajdonított javait sok évvel a háború után is makacsul visszakövetelő Medve doktor - a könyv egy másik hőse -, akarta vagy sem, szemben állt a szocialista hatalommal, ezért papírt is kapott beszámíthatatlanságáról. A munkásőrség lefegyverzéséről értekező vezérkari tiszt szintén, az elmeszociális intézetekről szociográfiát publikáló író sem különbül, csakúgy, mint a könyv más, a politikai pszichiátria mélyvizeiben megmerülő szereplője. Bár Mikus Gyula már egyetemistaként csalódott benne, nem állt eredendően szemben az őt taníttató, életét a vertikális társadalmi mobilizáció révén a társadalom felsőbb rétegei felé kor­mányzó szocialista rendszerrel. Forradalmárként sem tudtak sortüzeket, lincseléseket a nyakába varrni Garasin Rudolf verőlegényei. Beszervezésével a rendszer éppenséggel be akarta őt vonni, hogy aztán fertőző sejtként visszaültesse a civil társadalom szervezetébe, ahonnan kiemelte. Mivel ő az erre irányuló kényszernek az adott pillanatban nem tudott ellenállni, úgy képzelem, hátralé­vő életének három, az idő múltával egyre nyomasztóbb feladata maradt: ha jelenteni kell, senkit fel nem jelenteni, a lehetőségekhez képest értékes, ha kell, a föld alá vonuló, de másokat is építő életet élni, és, nem utolsósorban, elszámolni mindezzel önmaga felé. A második biztosan sikerült neki, az utolsó biztosan nem. Az elsőről megbízható adatok alapján legfeljebb a történészek tudnak véleményt alkotni. 107

Next

/
Oldalképek
Tartalom