Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 2. szám - Pethő Sándor: A tavaszvárás huszonhárom pillanata
és a fizikai halál, vagy ennek prolongált formája, az alkoholizmus. Ám nem csak köztük: A nagy francia forradalom óta ismert, az 1917-es bolsevik forradalom óta közhely, hogy a „forradalmat" saját hívei, engedelmes katonái sem mindig élik túl. Mi több, olykor egyenesen az ő túlélési esélyeik a legrosszabbak. Mikus Gyula története és Gazsó-Zelei könyve e történeten túl- mutatóan is bizonyos, a jegyzetanyagból kiinduló olvasatában egyfajta halálkatalógus. Vessünk egy futó pillantást Mikus Gyula ismeretségi körére! Földes Gábor színész: 1958-ban kivégezték. Banéth Jenő, az ifjú Mikus mozgalmi mentora, régi spanyolos, 1949-ben meghasonlott a rendszerrel és agyonlőtte magát. Szigethy György ÁVH-s lett, furcsa körülmények között halt meg egy párizsi BM-kiküldetésben. Sármezei Gy. az ötvenes években újságíróként dolgozott. Éles eszű ember volt, átlátta a rendszer visszásságait, ellenük folytatott egyszemélyes háborúját azonban elvesztette, és kiugrott emeleti lakása ablakából. Erdélyi Károly külügyminiszter-helyettes, 1957-ben Kádár János titkára, az 1986-os csehszlovákiai bevonulást követően lőtte főbe magát. A forradalom jeges lehelete halálba dermeszti a népi kollégiumok akolmelegében szárba szökkent palántákat. így telt az idő, 1968-ig, mikor tartótisztje külföldi szolgálatának következtében, szinte csodával határos módon kiszabadult a hálózatból. Az ott töltött éveket soha, semmilyen vallomásos önéletírásban nem tudta többé feldolgozni. Az éjszakai halált kereső barlangászás, a megerőszakolt feleség képe, a család, a karrier, az önbecsülés romjai eltorlaszolták a feldolgozáshoz vezető járatokat. 1989-ig, mikor egyáltalán nekikezd, hogy számot vessen ezzel, még több mint két évtized van hátra. Emberéletben mérve hosszú idő. A görög sorstragédiák hősei pillanatnyi bukásukkal szerzik meg jussukat a héroszi létezésre. Másképp fogalmazva: ha van valami, amit mindenképpen el akarnak kerülni, az éppen az, hogy évtizedeken át egy megnyomorító hatalom kénye-kedvének kiszolgáltatva, családjukért, munkájukért, életükért reszketve vegetáljanak. A legsanyarúbb sorsú görög hős valószínűleg Prométheusz, mert bűnhődése általa be nem látható hosszúságúra nyúlik, és időtartama egyetlen despota akaratától függ. Igaz, ő nem ember, hanem titán. A tragédiák emberi hősei csak egyszer roppannak össze, igaz, akkor a talpra állás minden reménye nélkül. Mi többször - írja majd Zelei Miklós sok évtized múltán Mikus tanár úr kapcsán. S valószínűleg nemcsak önmagunkban, de közösségeinkben, sőt egész társadalmunkban is. A kibicelő utókor megunhatatlan, szétrághatatlan, koronként újból és újból friss ízanyagot kibocsátó műcsontja: Hős volt-e? Vajon hős volt-e Mikus Gyula? A kistarcsai internálótáborban 1956 őszén valószínűleg még akkor is könnyű volt összeroppanni, ha az embernek Garasin Rudolf nem szentelt megkülönböztetett figyelmet. Hősnek lenni viszont nem volt kötelező, legtöbbször még lehetséges sem. Gazsó-Zelei könyvének talán legrokonszenvesebb vonása, hogy a Kádár-korszakbéli a kollaboráns versus ellenálló 1989 után olyan hangosan, és álságos, önigazoló módon sajtószerte szétcsacsogott és csámcsogott giccses alternatíváját úgy semmisíti meg, hogy közben semmi kétséget sem hagy az egyes fő- és mellékszereplők erkölcsi színvonalát illetően. Bármely diktatúrában a hős szerepét a hatalommal való szembenállás, de legalábbis a kívülállás alapozhatja meg. A szovjetek által a háborúban eltulajdonított javait sok évvel a háború után is makacsul visszakövetelő Medve doktor - a könyv egy másik hőse -, akarta vagy sem, szemben állt a szocialista hatalommal, ezért papírt is kapott beszámíthatatlanságáról. A munkásőrség lefegyverzéséről értekező vezérkari tiszt szintén, az elmeszociális intézetekről szociográfiát publikáló író sem különbül, csakúgy, mint a könyv más, a politikai pszichiátria mélyvizeiben megmerülő szereplője. Bár Mikus Gyula már egyetemistaként csalódott benne, nem állt eredendően szemben az őt taníttató, életét a vertikális társadalmi mobilizáció révén a társadalom felsőbb rétegei felé kormányzó szocialista rendszerrel. Forradalmárként sem tudtak sortüzeket, lincseléseket a nyakába varrni Garasin Rudolf verőlegényei. Beszervezésével a rendszer éppenséggel be akarta őt vonni, hogy aztán fertőző sejtként visszaültesse a civil társadalom szervezetébe, ahonnan kiemelte. Mivel ő az erre irányuló kényszernek az adott pillanatban nem tudott ellenállni, úgy képzelem, hátralévő életének három, az idő múltával egyre nyomasztóbb feladata maradt: ha jelenteni kell, senkit fel nem jelenteni, a lehetőségekhez képest értékes, ha kell, a föld alá vonuló, de másokat is építő életet élni, és, nem utolsósorban, elszámolni mindezzel önmaga felé. A második biztosan sikerült neki, az utolsó biztosan nem. Az elsőről megbízható adatok alapján legfeljebb a történészek tudnak véleményt alkotni. 107
