Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 2. szám - Kelemen Anna: Esik a; Zene, Ott, Én
álltak mögöttük. És ennyi volt. Kirúgta. Annak ellenére, hogy a főnököt igenis felkavarták az egyébként harmatgyenge légyottok, na meg a semmit nem takaró, rövid szoknyák. Csak a fiával nem kellett volna. Azzal nagyon nem. Váratlanul elsötétült előtte minden. Nem tudta tartani magát, arccal az ajtófélfának csapódott. A szája csupa karistolás, csupa szálka, csurom vér. Otthon akart lenni. A kijárat felé tartva még pont látta, ahogy a kislány eltorzult arccal lehúzza a felest. Nem gondolt semmire. Hátat fordított, belőtte az irányt. Időközben megtelt a hely, alig tudta átverekedni magát a tömegen. A pultnál trónoló pozőrök rá se hederítettek, egy centivel se húzták volna beljebb a széküket. Kalap volt rajtuk, a nyakukban hosszú, vastag sál, lábuk keresztben. A szemüket félig csukva tartották, de hogy a füsttől hunyorogtak-e, vagy volt erre valami más, épkézláb magyarázat, nem lehetett megfejteni. Fekete cigarettát szívtak, csípős szaga volt, szegfűszeges. A művészetről beszélgettek. Fennhangon. Festőkről és üres kiállító termekről. Zeneszerzőkről és néma csendről. Csak néhány lépés, és kint van. Csak néhány istenverte lépés. Megunta. Nagyot lökött az egyiken, és már nyitotta is az ajtót. Még hallotta az anyázást. Elmosolyodott. Érezte, ahogy továbbreped a seb. Cserepes lett a szája a hajnali hidegben, ajkai között fájdalmasan ropogtak megalvadt vérének száraz darabkái. A kezein érdesre fújta a szél a bőrt. Az ágyára vágyott, semmi másra. Ha esett volna a hó, akkor nem nézett volna semerre, akkor csak hátradönti a fejét és kiölti a nyelvét, hogy elkapja a pelyheket. Vérbe fulladt nyál és nyálba olvadt pelyhek. Ennyi lett volna. Kis csiklandozás. Leheletnyi jó a rosszban. Halkan nyitotta ki az ajtót, a lakótársa már aludt. Almában motyogott valamit, de nem lehetett érteni, hogy mit. A lakótársa a Manzerék dédunokája volt, abból a faluból jött, ahol az ő anyja is született. Ok, a Manzerék megúszták a dolgot, akkor, ott, és sosem beszéltek róla. Azóta se. De a lakótársa tudja, hogy a dédöreganyja barátnőjének levágták a csillogó, hosszú, dús és barna haját. És hogy úgy terelték őket az állomás felé, mintha állatok lettek volna. Mindenki a kapuban állt, és nézte őket, a sok kopaszra nyírt embert; a falu népe tehetetlen volt és kíváncsi. Közben meg szégyellték azt a kínos érzést, ami legbelül azt mondatta velük: istenem, csak mi ne, csak minket ne, vagy legalább a gyereket ne. * Hat óra táján kelt ki az ágyból. A száján húzódó két mély vágás bedagadt, erőszakos szálkái voltak a lécnek, amivel találkozott. Lüktetett az ajka, kifordulni készült a szeme. Amíg lefőtt a kávé, arcot mosott, de a hideg víz és a kitartó dörzsölés nem lendített sokat a helyzetén. Este volt, és az este nem tud reggelként működni. A Manzer lány cetlit hagyott, hazautazott a téli szünetre. Nyugtázta, sóhajtott, kidobta a papírt. Ha most ő is hazautazik, vége a világnak. Nem kapja majd az apanázst otthonról. Azt hitte, így kell, engedni a főnöknek, engedni a fiának, és akkor biztosan lesz helye a cégnél. Főleg így, részmunkaidőben, iskola mellett. Ha otthon megtudják, hogy se állás, se jól kereső vőlegény, se semmi, akkor vége mindennek, tényleg. Es egy kanyi vasa se maradt. Még aznap este visszatért a csehóba. Pálinkát ivott. Meghívták. Zsibbadt a nyelve, zsibbadt a 42
