Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 12. szám - Fekete J. József: Misztérium és humor: A tanulmányíró Szentkuthy Miklós

Schnitzler, Robert Musil, Karl Kraus, Otto Wagner, Adolf Loos, Gustav Klimt, Kolo Moser, Oskar Kokoschka, Gustav Mahler, Arnold Schönberg, Alban Berg, Anton Webern - s persze Schiele nélkül e korszak nem mutatható be hitelesen. A kifejezés és a tudatosítás műhelyei nagy intenzitással dolgoztak. Az eredmények egyik peremfeltétele mindazonáltal alighanem abban keresendő, hogy mindez egy viszonylagos egyensúlyi helyzetben ment végbe. Ahogy Freud kapcsán írja Sármány-Parsons Ilona: „Bár felfedezték az emberi irracionalitás, az ösztönvilág örvénylő erejét, a kultúra megreformált értékei mellett voksoltak az irracionalizmussal szemben.” (19.)

A bécsi kultúra „aranykora" persze folyamat volt. A Jung-Wien írói mozgalma 1890-ben, Schiele születésének (és a magyar A Hét indulásának) évében született meg, s az 1918-ig tartó, nem egészen három évtized maga is tagolódik. Pontos határokat megjelölni nagy rizikó volna, de úgy tetszik, az egyik szakaszhatár 1900 körül, a másik az új század első évtizedének vége felé húzódik. (Nem állhatom meg, hogy föl ne hívjam a figyelmet arra, hogy a magyar modernség alapozó hetilapjának, A Hétnek történetében is van 1900 körül egy, általuk is érzékelt cezúra, s a Nyugat 1908-as indulása mint fordulópont is egybevág bizonyos bécsi fejlemények időrendjével.) Érdekes, sőt alighanem törvényszerű, hogy ez a folyamat kezdetben jórészt „a homlokzat és a mögöttes világ ellentéte" körül mozgott, de gyorsan elmélyült. Hofmannstahl 1893-ban, nagyon jellemzően, már úgy vélekedett: „Két dolog tűnik ma modernnek, az élet analízise és a menekülés az élettől. [...] Az ember vagy saját lelki életének a boncolója, vagy álmodik.” (Reden und Aufsätze I. Frankfurt am Main, 1979. 176. idézi Sármány-Parsons: 14.) S ugyanő, szűk évtizeddel később, 1902-ben nevezetes írásában (Lord Chandos levele) már azt mondta ki, az egyén számára a szavak, a nyelv értelmét vesztette, a kommunikáció lehetetlen (vö. 17.). A tudomány és a filozófia eredményei egyaránt az addigi - optimista - antropológia megbontása, szétszedése felé mutattak, Ernst Mach érzetelméletétől, Fritz Mauthner nyelvkritikáján át, Freudnak a tudattalant (ösztönvilágot) újrafelfedező és konceptualizáló mélylélektanáig, a pszichoanalízisig. A művészek pedig - hogy megint Sármány-Parsonst idézzem - „mint egy lefelé szűkülő és egyre sötétedő spirál tölcsérébe, úgy szálltak alá [...] az emberi lélek rejtelmeibe, keresve a lényeget, a legbelsőbb magot". (14.)

Maga a folyamat, a bécsi modernizmus kibontakozása, immanens folyamatként, az intellektuális és művészi gesztusok egymást kiegészítő és erősítő, „ontologizálódó" folyamataként is leírható. S ebben nagyon sok mindennek a szerepét lehetne hangsúlyozni. Bizonyos, a nagy német kultúrával való összekapcsoltság hatásai, a divat (például Schopenhauer és Nietzsche filozófiájának kondicionáló, bizonyos irányban a gondolkodást érzékeny- nyé tevő) szerepe, az „exkluzivitás és modernség mámorában élő asszimilált plutokrácia" (22.) sznobisztikus igényei és megrendelői ösztönzései (amelyek a művészi tevékenység finanszírozásában testet öltve elengedhetetlen föltételként léptek be a folyamatba) stb. egyaránt számba veendők. S a szellemi és művészeti életet egyszerre lehetővé tevő, s ugyanakkor (közvetve) irányító, szélesebb értelemben vett közérzület átalakulása sem hallgatható el. E folyamat 20. századi szakaszában a magánélmény már nagy közösségi megerősítést nyert. „A Monarchiában feltörő politikai feszültségek és ellentétek ez időben már olyan mértékben éreztették a mindennapi élet szintjén a hatásukat, hogy a radikális polarizálódás folyamata kezdte szétzilálni a társadalom addigi elhárító mechanizmusait és szokásrendjét. A kultúrában, a művészetekben is kiéleződtek e frontok." (17.) Ezeknél azonban ma már fontosabbnak tetszik egy nem nagyon bolygatott, de annál lényegesebb probléma. A bécsi modernségben megképződő tapasztalatok mennyire voltak a modemitás tényleges, valós összefüggéseinek fölismerései, s mennyire azok generálói? Magyarán: nem lehetséges-e, hogy önkéntelenül is fölerősítették a modemitás sötét oldalával kapcsolatos fogékonyságot, s maga a bécsi tapasztalatképzés is hozzájárult a modernség antinómiáinak erőteljes kibontakozásához?

80