Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 12. szám - Lengyel András: Egon Schiele, avagy a bécsi modernizmus strukturális disszonanciái: Egy kiállítási katalógus margójára

Az igen jelentős fellendülést követően a XVII. századi Európa nyugati felében rendkívül mély ellentmondások törtek felszínre. A nemzetállamok formálódása és a nagyhatalmak elkeseredett, hosszan tartó küzdelme, a kíméletlen polgárháborúk sora, a központi közigazgatás ellentmondást nem tűrő fellépése, az erőteljes centralizáció jellemezte ezt az időszakot. Az előző század gazdasági virágzását mély és szinte az egész kontinenst érintő pénzügyi és gazdasági válság követte. Ugyanakkor forradalmak nyitottak utat az újabb polgári fejlődés előtt. Mindezek együtt tették lehetővé a szellemi óriások — Newton, Descartes és Pascal — munkálkodását, amely a modern tudományok kivirágzását eredményezte. Velázquez, Rembrandt és Vermeer a képzőművészet új korszakát nyitotta meg. Az irodalom megújulásán a szellemi óriások sora, köztük Shakespeare és Milton, Racine és Moliére fáradozott. A szellemi élet e csodálatos korszakát viszont a véres vallási háborúk kegyetlen évtizedei árnyékolták be.

Európa középső részén csak nyomokban jelentkeztek az új korszak csodálatos eredményei. A kontinens nyugati felén a tengeri és a szárazföldi hegemóniáért folyó több évszázadra kiterjedő nagyhatalmi küzdelmek nem tették lehetővé, hogy az időközben rendkívül súlyos gazdasági és politikai válságba kerülő Török Birodalmat hazánk területéről kiszorítsuk. Az idegen hatalom, a polgárháborúk és az elkeseredett vallási küzdelmek nálunk blokkolták mind a gazdasági, mind a szellemi, mind pedig a közösségi fejlődés lehetőségeit. A polgárosodás felgyorsulása helyett a nemesség az 1608. évi országgyűlésen törvényben gátolta meg évszázadokra az uralkodót abban, hogy a mezővárosok fejlődését bármilyen formában támogassa, azokat földesuraik fennhatósága alól kiemelje. Az egységes nemzeti piac nemhogy létrejött volna, hanem a század utolsó harmadára három helyett — Thököly kérész éltű államának megjelenésével — négy részre szakadt az ország. A korábban még sosem látott pénzügyi-gazdasági válság visszavonulását viszont az idegen központosítás követte, és szorította vissza már korábban a hazai kereskedelmet. A bénultság állapotát jelző török állam rovására a nemesi megyék és a földesurak egyre határozottabban léptek fel a falvak és a mezővárosok lakóival szemben. Az évtizedekre terjedő háborúk és polgárháborúk a keserves és minimális anyagi felhalmozást is tönkretették, felélték, így a szellemi és a tudományos élet kilátástalan helyzetbe került. Ilyen közegben még a vigasztalónak látszó egyéni próbálkozások is sorra kudarcot vallottak.

Az állami igazgatás a változatlan politikai állapotok között képtelen volt érdemben fejlődni. A nemesi vármegye aktivizálódása - még mindig a királyi területen — elsődlegesen a rendi kiváltságok megerősítését és a nemesség érdekeinek védelmét szolgálta. A városok és falvak összefogását mind az idegen hatalom, mind pedig a magyar rendiség egyaránt gátolta. Az alsó szintű közigazgatás és közösségi szerveződés még a királyi országrészben sem kapott sem a központi hatalomtól, sem a rendektől semmiféle támogatást. A hódoltság területén érthetően még keservesebb állapotok között maradtak a paraszti és cívis közösségek. Keserves ellentmondás, de tény, hogy másfél évtizeden át a hódoltság mezővárosait és falvait legkíméletlenebbül a nemzeti önrendelkezést követelő kuruc katonák és kuruc tábornokok zsarolták meg.

Tehát a kora újkor első két évszázada a magyar rendek és a nemesi vármegyék számára nagyobbrészt a kudarcok sorát hozta. A megváltozott körülmények között sem voltak képesek rövidebb és hosszabb távú céljaikat módosítani, szűk társadalmi körre korlátozódott érdekeiknek akár csak csekély részéről lemondani. Változatlanul csak a nemesi nemzet keretein belül, annak szűkén vett érdekeinek figyelembevételével formálták céljaikat. A magyar nemességnek ez a beszűkült programja a két évszázad alatt igazán távlatos politikust — Zrínyi Miklós kivételével — nem volt képes maga élére állítani. Nem mondható szerencsésebbnek a katolikus egyház, illetve a protestáns egyházak szerepe sem. Az előbbi figyelmét és energiáit egykori híveinek visszaszerzése késztette az idegen uralkodóház