Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 12. szám - Bogdán László: Vaszilij Bogdanov: A hiúság zsibvására
világ. Azzal fognak megvádolni, hogy szándékosan választottam ezt a megoldást, mert tudtam, hogy meg fognak menteni, biztosan nem is akartam komolyan öngyilkos lenni, szenzációhajhászás volt az egész. Tudod, hogy nem szeretem, ha kiröhögnek, ha megaláznak, ha gúnyolódás tárgya leszek valamiért, főleg, hogy itt igaznak is tűnhet az előbbi feltételezés. A helyzetet kétségbeejtőnek érzem, de úgy döntöttem, hogy nem sietem el a dolgot, ellensúlyozni próbálom a kételyekkel, bizonytalanságokkal terhelt órákat olyan események felidézésével, legyenek azok valóságosak vagy képzeletbeliek, amelyek életem utolsó óráit - legalább tíz óra áll rendelkezésemre, amíg hazaérkezel beteg édesanyádtól, ezt a körülményt most igen nagy szerencsének tartom - elviselhetővé teszik. Akkor elkezdem. Tízéves koromban nyápic, gyenge kisfiú voltam, sorban vertek meg az osztálytársaim, mindenki kigúnyolt, röhögött rajtam, néha felfektettek a katedrára, levetkőztettek gatyára, s a nadrágszíjammal ütlegelték a testemet. Amikor már nem bírtam elviselni a fájdalmat, segítségért kiáltottam, dehogy kiáltottam, üvöltöttem, de a harmadik emeletről nem hallatszottak le a hangok a földszinti tanári szobába, a többi diákot meg nem érdekelte a valamelyik osztályteremből kiszűrődő ordítozás, szünetekben mindenki hangoskodott, aztán mégiscsak megjelent két tanár, leparancsolták rólam a kölyköket, az egyik tanár nemsokára megjelent valami krémmel, és azzal kenték be a vérző testemet, a fiúkat megfenyegették, hogy ennek kicsapás lesz a következménye, ha még egyszer megfognak valakit ilyenfajta erőszakoskodással. Ez főleg Bunkónak szólt, akit csak a háta mögött merészelt így emlegetni az osztály, sokkal magasabbra nőtt mindenkinél, egy valamikori bokszbajnoknak volt a fia, ő is bokszolt, senkivel sem összehasonlítható erejét arra használta, hogy nap mit nap megvert néhányunkat, térden állva kellett könyörögni neki, hogy aznap kíméljen meg rettenetes ökölcsapásaitól, de ennek csak akkor volt foganatja, ha az illető felajánlotta az aznapi tízóraiját, képes volt felzabálni öt-hat dupla szendvicset, egyébként tornán kívül szinte minden tantárgyból bukásra állt, de könyörületből sosem kellett osztályt ismételnie. Persze, az ezzel kapcsolatos emlékeim második részét akartam tulajdonképpen felidézni, amely bearanyozza a várakozással eltöltött órákat, amíg képes leszek valahogy dönteni. Édesapám tudomást szerzett az iskolában zajló eseményekről, felfogadott egy izomfejlesztéssel foglalkozó szakembert, akihez minden délután eljártam, nagyon lelkiismeretesen végeztem az illető által előírt gyakorlatokat, néha rettenetes erőfeszítéseket kellett tennem, hogy megfeleljek a követelményeinek, de nagyon megérte, mert nem telt el hat hónap, és fizikai állapotomban radikális változás állott be, már nem kellett eltűrnöm a napi veréseket, ellen tudtam állni az erőszakoskodóknak, a fő célom persze az volt, hogy azt az iszonyatos Bunkót meg tudjam verni alaposan, és nemsokára eljött annak is az ideje, amikor annyi bátorságot gyűjtöttem és olyan erősnek éreztem magam, hogy az egyik nagyszünetben ki mertem hívni egy verekedésre. Ott álltunk egymással szemközt az udvar közepén, a diákság nagy része minket körbevéve figyelte a hihetetlen eseményt. Azzal kezdődött a küzdelem, hogy Bunkónak kivédtem egy hatalmas ökölcsapását, s egy irtózatos ütést mértem a fejére. Bunkó orrán, száján ömleni kezdett a vér, és leesett az udvar kövezetére. Ráültem a hasára, és tovább 34
