Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 11. szám - KILENCVEN ÉVE SZÜLETETT KORMOS ISTVÁN - Fábián István: Fehéredő táj: Mohai V. Lajos: Szeptember végén áhítat
Fábián István Fehéredő táj Mohai V. Lajos: Szeptember végén áhítat „Hallá holtát teremtő Istentől, de feledé. (Halotti beszéd) Hogy lássam, miféle ég alá jutok, miféle szél és milyen fények várnak itt, engedek a cím hívásának: a remény sötét bizonyossággal átvarrott legszebb, legkeserűbb búcsúsorai lesznek útmutatóm, megérkezésem pedig a tudott befejezés: „A többi néma csend" (TERVEM HANYATLOTT). Nem magam indulok, és nem készületlenül - ismerős ez az ősz, ahol „nem volt más, csak a szégyenlős ég egy kicsinyke darabja a nyitott kapuszárnyak résében" (Az emlékezés melankóliája, 2010), Holott az évek kém / lelő-nyílása minden / már megtörtént ősz füstös- /pácolt nyomatára lát" (KILAZULT KO, 2007). Mohai V. Lajos versei a már megírt és a még megszületésre váró szövegeinek szövetéből bukkannak elő, ahogy „a sárszínű ég" s a „magvahalt kert" rejti a megvolt napok fényét, a lezuhant körték, gyümölcsök hangját és színeit - „Ahol se rossz, se jó: vajon koppan-e ott dió?" (KILAZULT KO, 2007). Megvan minden, megvan mindennek a hiánya is, az író épp készülő prózája bukja ki magából a pontos, sűrű látomásokat, az elmúlás tárgyakká dermedt bizonyítékait - s ezek mind-mind a valaha élteknek, halottainak volt-idejét idézik. Ezek a versek. Szeptember végén áhítat - „Még zöldéi a nyárfa az ablak előtt, / De látod amottan a téli világot?" és /vagy „Szép életem, lobogj, lobogj tovább, / cél nélkül, éjen és homályon át" - Petőfi és Kosztolányi már közelítő árny alatt született haló-sorainak tükörképe és azonossága a cím: a végiggondolt gondolat rémülete, a tudás tudása megakaszt, az éjszaka elől az alkonyhoz visszahőkölünk: ki merné a legutolsó szót kimondani, átlépni szürkület és éjsötét határát? Kezdjük hát a megérkezéssel: „Hogy vádol engem minden alkalom..." - a túlélők önvádja ez Hamlet szavaival, hiszen bár csak percnyi, bár csak ideiglenes a holtakhoz mérve ittmaradásunk, ők már nem szólhatnak - volt akinek szava sosem volt - s az együtt megtett úton, az együtt élt időn túl ami nekünk maradt: az ő útjukat megtenni nekünk is, immár egyedül. És viselni a lelkiismeret kétségeit. Mert elhagytak minket: így maradtunk mi árulók. A kötet hét ciklusának (címadó) bevezetője mint vaku villantja ránk a vallomás bizonyságát: Mohai nem engedi, nem hagyja el eddig volt élete idejét - az sem őt -, fájdalmasan azonos minden elmúlt perccel, szeretett kezek tétova mozdulatával: „Ha elnyelné testüket az emlék, ki fogadna, ha innen el mennék?" és a furán szabálytalan szóköz botlása is a gyász távolsággá növekvő jelenét idézi. [INNEN EL, INNEN EL] Az évek medrében folyamatosan ömlik a múlt, itt van, mindig itt van, elönti a felépült, azután romló vázakat: „Vénség idején a test batyuja üres csigaház...", ahogy „... Pince hátsó falánál / A hálóhelyem volna." Üresedik a gyerekkor, a költő anyja sírjánál az elfordult időt kutatja, mivé lettek régvolt napok kihűlt terei, s a terekben otthonra azóta sem talált hangok: itatóvödrök koccanása, kitámasztóvasak csikordulása, ponyvák recsegése, leszakadt ablaktáblák csapódása. „Mintha zsákokat húznának végig a kövezeten, de meg nem ítélhetni, honnan jött ez a dörzsös hang, mely időlegesen elűzi a lélekszakasztó csöndet, és irányt képez a sötétben." Kihűlt, kihalt ez a vidék, mész árad a csupasz falakból bent és kint, hideg elárvultság vidéke ez, szenespincékből száll föl a karcos szénpor, s csak aki itt élt, hallja a vesszőkosarak odacsapódó zaját, ahogy a káromkodás jégtalpain dörögtek a szívlapátok. Boldog, aki hazatér, s az aranykor forgó díszletei közt körbejárja gyermekkora mézragyogású emlékeit. Ahová Mohai megtér - helyszín csak, távoli évek színtere, ragyogását elveszettsége adja, az üres ég szemzavaró fénye, a dombra kapaszkodó kövesút esős ragyogása. Ez az a hely, ahol csak a Kert szót kezdik nagybetűvel, a küzdő, vergődő Kerteket. Ez az a vidék, ahol a metszetpontosságú, rideg képeket más fénybe vonja a ragaszkodás 121
