Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 11. szám - Mohai V. Lajos: Mindnyájan későn hajrázunk (Az apai ág)
emlékeink elfájósodtak, mint a halott testek a Hidegházban. Gyermekkorunk helyszínén, az udvari szobában egy horgolt térítőre sütött a Hold, és az odalátszó kertek bádogtetejű melléképületein megcsillant az esővíz. Halkan szemerkélt odakint. Az utcai lámpa kátrányoszlopa szinte agyonnyomta a virágágyásokat a nagyszoba előtt, ahogy árnyéka rávetült a kerítésre. Sötét volt, sűrű novemberi éjszaka, távol az Ég aljára néha ködös szürkeség telepedett. Ha kimentünk levegőzni, és fölnéztünk a hűvösödő Égboltra; nem láttunk csillagokat. A kert áldozat, nyilallt belém. Az üres ágak közt megragadt levelek úgy lengedeztek, mint valami gyászlobogók. Amit elvesztegettünk valahol, az odalett-e végleg, és vajon marad-e lehetőség a visszatérésre, legalább az emlékek lepkehálóján keresztül? Az ember visszanéz az életére, és ráborítja a vágyát a múló időre. Nemigen tud mást tenni. Apám ellenben más alkat volt. Ő a múlt dolgait használhatatlan tudásnak tartotta. Olyannak, amely csak összezavarja a jelent. Mindig meglepett, hogy milyen keveset beszélt a szüleiről és a gyerekkoráról. Nem büszkélkedett az őseivel, pedig az ősökkel való hencegés, miként máshol, divatban volt Kanizsán is. Hallgatásában számomra volt valami megmagyarázhatatlan körülmény, amit képtelen voltam megfejteni, hiába is törtem rajta a fejem. Apám azt mondta, hogy a család minden okmánya odaveszett a háborús égésben. Nem maradt semmi, ami árulkodott volna a múltjukról. Persze a papírok mit sem számítanak. Azóta is sokszor morfondírozom azon, vajon miért hagyott ki ebben a tekintetben az emlékezete. A családjáról tehát mit sem tudtunk; azt, hogy mifélék, honnan származnak, arról végképp nem. Talán mesz- szi földről, északról-északnyugatról vándoroltak idáig; az én képzeletemben a családfa gyökerei, a Venczli vezetéknév miatt, egészen a szláv nyelvterület fölső határáig nyúltak. Csehek vagy morvák. Ez a feltételezés olyan mesésnek és titokzatosnak tetszett kisfiúként, hogy szívesen dédelgettem a vágyamat. A Venczlit a Venczelből vezettem le. Iskolás koromban gyakorta belerévedtem ebbe a névfejtésbe; érthető, hogy szörnyen becsapottnak éreztem magam, amikor kiderült, hogy a családban mindenki máshogy használja a nevét, és se nem Venczelek, se nem Venczlik nem vagyunk, hanem Venszlk. Egy, a magyarban alig kiejthető mássalhangzó-torlódásban összekuszálódó, csúnya hangsor. Amikor 14 évesen az első személyigazolványomat készítették az Andrejka utcai általános iskolában, lebbent föl a vaskos tévedésről a fátyol. Az anyakönyvi kivonathoz kitöltöttük az űrlapot, az iskola ezeket eljuttatta a tanács illetékeseihez. Szörnyű megbántottság és nyugtalanság kerített hatalmába, ahogy kinyitottam a sárga színű válaszborítékot. Venszl, betűztem a vezetéknévrovatban. Emlékezetes nap maradt ez a számomra, mert még sűrűbb homályt éreztem, hogy mifélék is lennénk mi apai ágon. Ezek után minek keresgélnék a régi időkben, ha Apánk se tette? Csakhogy én igényt tartok az őseim valamennyi pillanatára. Nem mondom, hogy süllyedjen el a régi múlt a halottak porhüvelyével. Nem! Ezt nem engedem! Engem kíváncsivá tesznek a hozzám kötődő életek, azok a titokzatos események, amelyek minden család emlékezetében jelen vannak, csak másképpen, és ha nem is beszélnek róluk, valahogy mégis további életre kelnek, megőrződnek olyan 21
