Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 1. szám - Pomogáts Béla: Rekonstrukció és parabola : Sándor Iván: A futár
magyarnak és románnak egyaránt szolgaságot hozott, az egymás ellen viselt küzdelemben kis híján elvesző kelet-közép-európai népek közös történetét mutatja be. Mindig a történelmi események rendkívül hiteles ábrázolásával, a rendelkezésre álló források (nem csak Csutak Kálmán munkájára gondolok) hozzáértő felhasználásával. A „történelmi térnek" ugyanakkor általánosabb jelentése van. Ebben a regényben valójában a Duna-völgyi népek sorskérdéseiről esik szó: arról, hogy külön érdekeiket milyen makacsul próbálták egymás ellenében érvényesíteni, hogy a történelem „ravaszsága" és a nagyhatalmak fondorlatos politikája következtében hogyan lehetett kijátszani őket egymás ellen, arról a szerencsétlen és csak közös bajokat okozó helyzetről ad képet, amelyet bátran a Dunatáj „történelmi nyomorúságának" nevezhetünk. Annak idején a huszadik század számos kiváló magyar gondolkodója, hogy csak Ady Endrére, Jászi Oszkárra, Németh Lászlóra és Bibó Istvánra utaljak, vizsgálta és írta le igen kritikus módon ezt a „történelmi nyomorúságot". Sándor Iván legjobb hősei: Eősi János és a magyar szabadságharc román katonája, Nicolae Stancu valójában felismerték ennek a „nyomorúságnak" a veszélyeit, azt is, hogy a biztonság, az igazság és a jog csak akkor érvényesülhet, ha minden nép, nemzet és nemzetiség egyaránt részesül benne. „Amíg egyetlen családot fenyegetés érhet nemzetisége vagy vallása miatt - mondja a román tiszt -, addig egyikünk sincs biztonságban." Ezt a történelmi felismerést sugározza a regény. A vizsgálat és a felismerés körül valódi történelmi erők működnek, valóságos események zajlanak. Sándor Iván erénye, hogy az általános kelet-közép-európai történelmi igazságot úgy volt képes példázatos módon megfogalmazni, hogy nem csorbította közben a történelmi kép épségét. Hogy a célzatosság és a parabolaalkotás érdekében nem tett a tényeken, a történelmi rekonstrukción és a regényvilágon erőszakot. Ezt a regényvilágot nagyrészt a főhős: Eősi János rokonszenves és eleven emberi egyéniségének ábrázolása teremtette meg. Eősi a „történelmi térhez" tartozik, de némiképp a felrajzolt modellen kívül áll: családja a „zsidózó" székelyek közül származott, akik a szombatosok ivadékai voltak, és valójában kívül álltak valamennyi erdélyi nemzetiségi és vallási kategórián. Erdélyi-bánsági-zsidó-magyar identitása révén Eősi János is némiképp kívül áll a körötte élő társadalmon: csatlakozása a magyar szabadságharchoz személyes választás eredménye, szabadon választja elkötelezettségét, a küzdelmet, végül a vértanúhalált. Alakja nem tipikus és nem általános, hanem „különös", abban az értelemben, ahogyan Lukács György esztétikája határozta meg a „különösség" fogalmát. És ezért az ő sorsából jobban beláthatok és értékelhetők a „történelmi tér" meghatározó ellentmondásai. Ám az, hogy nem marad meg pusztán szemlélőnek, távoli rezonőrnek ezek között a bonyolult konfliktusok között, arra utal, hogy a regény nemcsak a történelmi kép igazságát keresi, hanem az emberi magatartás: az etika igazságát is. Ez az igazság egyszerre követeli meg a józan vizsgálatot és az etikus cselekvést. A történelmi vizsgálat következetessége és az elkötelezett cselekvés ökonomikus ábrázolása emelte Sándor Iván regényét a jelentős könyvek közé. 11
