Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 10. szám - Kántor Lajos: F – elszámolás

24.

Szülőföldön, világszélen

erősnél erősebb

azonosulás, a gondok vállalása (egy-egy kisközösség); érdekes embereket fedez fel - egy rész kárba vész; kihasználható energiák; drámahőseink rokonai

ankét-riportok

(Készülő kritika Gálfalvi György kötetéről)

25.

Miért, honnan ez az igyekezet bennem, hogy mindennek, ami körülöttem-ben- nem történik, valamilyen értelmezést, jelentést adjak, valahogy a látszólagosan felszínes dolgok mögül előkotorásszak valamifajta mélyebb, „filozofikusabb" történést? Léteznek-e az ilyenszerű kapcsolatok, vagy csak az én fantáziám szüli azokat? S ha léteznek is, vajon azok a szálak kötik össze, amiket én feltételezek, vagy teljesen másak?

íme a mai napom eseményleltára:

1. Hajnali ébredés telefoncsergésre, de mintha már rég ébren lettem volna, vagy nem is aludtam volna semmit, csak épp a csöngést vártam, hogy elinduljon a mai napom. Későbbi visszacsatolás: az utóbbi időben a telefonkészülék rabjává kezdek válni. Igyekszem haza, mert valaki felhív telefonon. Ha senki sem hív, nyugtalan vagyok, nem lelem a helyem, s néha már akkor is, amikor biztos vagyok, hogy senki sem fog hívni (pl. éjfél után).

2. Tíz perc a vonatindulásig, amikor zárom az ajtót magam után. Tudom, nagyon kell rohannom, hogy elkapjam a vonatot, de sehogy sem tudok sietni. A szomszédom akkor indítja a motort, mikor leérek a tömbház elé: - Üljön be, tanárnő, leviszem az állomásig. Nyilván jól jön a felszólítás, ezt a véletlent különös jelentéssel ruházom fel. Biztos jele annak, hogy a mai napom remekbe szabott lesz. (Egy olyan akármilyen „időrablási" akció lett az egész.)

3. Vonatozás. Találkozom egyik kolléganőmmel, aki eszembe juttatja, illetve kényszerít arra, hogy összegezzem az egész én - iskola, én - gyerekek viszonyt s az egyik problémás gyerekemmel való nyavalyáimat. Hát tessék! Ez most minek mászott ide, amikor remek tavaszias hangulatot áraszt a vonatablak panorámája?

4. Már az este kikalkuláltam, hogy az inspektorék nem engedélyezikje ellenére, ha fene fenét eszik, összehozom a lapszervezőkkel tervezett találkozást. Leszállunk a vonatról, irány a művelődési bizottság. Ki rohan a peronon? A számomra szükséges ember, aki ki kellett volna járja a találkozóengedélyt. Helyben vagyunk, de látom, a pasas mindent megtesz, hogy lerázzon magáról. Nem addig van, elvtárs. Kisül, hogy a feltételezésem állja a helyét: a pasas a kisujját sem mozgatta az engedélyért, mert hát nem volt ideje. Megígér mindent - s ha nem lesz holnap sem engedély, újra a nyakára ülök.

5. Nyolc óra. Megérkeznek a „madámok", a nőbizottság jeles képviselői (az első titkár felesége, a propagandatitkár felesége, a kultúrfőnöknő, a szir-szar egyebek), a tiszteletbeli meghívottak - s érzem, hogy bohócokat kéne feszíteni belőlük (mint ahogy meg is tettem), mert másképp nem fogom kibírni őket az

33