Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 10. szám - Ćosić, Bora: Az új lakó
magának, hogy a saját történelmét írja, ehelyett kollégái - az őt megelőző történészek - hibáit leplezi le, mely hibák pedig ebben a szakmában elkerülhetetlenek. A történelemtudomány hemzseg a hibáktól, amiből arra következtethetünk, hogy ha a történész az egész életét ezeknek a hibáknak a korrigálásával tölthetné, még úgy is rengeteg elvégzetlen munka maradna a tanítványai számára, akik minden bizonnyal ugyancsak történészek lesznek. Egyébként itt, Berlinben engem is folyton próbálnak rajtakapni, amint hibázom, a ház gondnoka például elmagyarázza nekem, hogyan kell a liftet kezelni. A liftet, melyet nemrég még az előző lakó - a neves történész - használt. A gondnok azt mondja, hogy türelmesen meg kell várnia mindenkinek, amíg a lift megáll, ezt követően már szabadon megnyomhatjuk a megfelelő gombot, attól függően, hogy hányadik emeletre szeretnénk eljutni. Mondom neki, hogy valamikor régen írtam egy kisesszét a liftről, illetőleg valamiféle metafizikusán értelmezhető felemelkedésről, melyhez éppen e szerkezet segített hozzá. És beszéltem neki arról is, hogy valamikor a régi időkben, még az előző század végén, Proust nagymamájának a házában volt lift, ami akkoriban bizony nagy ritkaságnak számított. Proust? Dehogy Proust, hanem Brown Bovery, Stigler, mondja a házfelügyelőm; azt gondolja, Proust valamiféle - számára ismeretlen - liftgyártó volt. Mesélem az esetet az egyik irodalmár kolléganőmnek, aki egyébként holland, de hozzám hasonlóan Berlinben él. Szerinte nincs ebben semmi meglepő, a világon sokféle ember létezik, mindenesetre tartsam mindig szem előtt azt a kis piros gombot, amely nagy valószínűséggel az én liftemben is megtalálható, mert ha egyszer, ki tudja milyen oknál fogva, a lift megáll, egyedül az a piros gomb húzhat ki engem egy ilyen hülye szituációból. A kis kőerődítményt - amely voltaképpen egy kis falu; egyébként itt született Bonaventura is - egy keskeny, meredek kőhídon át lehet megközelíteni, melyet utólag lebetonoztak. Civitá di Bagnoregio egyike a legszebb helyeknek Olaszországban, mi több, az egész világon. Mégis, néhány évvel ezelőtt, midőn általkeltünk rajta, a feleségem elalélt a látványtól, mely a hídról lepillantva megmutatkozott. Nevettem ezen a fóbián, amely nálam egészen más helyzetekben szokott előjönni. Én félelem nélkül felkapaszkodom az isten tudja, milyen magasságokba, de elegendő végigsétálnom egy egyszerű római utcán, ahol túl sok az ember, és menten zavarossá válik a fejem. Most, 1997 nyarán, ez a hidacs- ka - mely az egyházi gondolkodó, Bonaventura szülőhelyére, a Bagnoregióra vezet - leomlott, így az a néhány lakosa ennek a filozófiai falunak elszakadt a külvilágtól. Azt mondják a kamerába - mely nagy valószínűséggel helikopteren érkezett el hozzájuk, Bonaventura egén át -, nem tudják, mihez kezdjenek így, hogy a világon minden létezőtől el vannak vágva. Ezt mondja egy enyhén foghíjas, átlagos, középkorú ember, a civilizációnak eme zéruspontján: aki, úgy képzelem, odafönn öszvéreket tart. Mert amíg a híd ép volt, nyilvánvaló, hogy ő az öszvéreivel cipelte föl oda a kíváncsi látogatók, turisták bőröndjeit. Most egy időre felhagyott ezzel, földijeivel együtt egyedül maradt a nagyvilágban. Az én képzeletbeli öszvérhajcsárom, akinek fogalma sincs arról, mi mindent gyűjtött össze a nagy elődöktől, hajdani honfitársaitól, akik ebben a faluban jöttek világra. Erről meg Kaspar Hauser jut eszembe, az, hogy mennyire hasonlít a sorsom az 7
