Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 9. szám - BAHGET ISKANDER HETVENÉVES - Monostori Imre: Kovács Imre, Szekfű Gyula és a Magyar Szemle

témakörnek Gergely András Szekfű Gyula és a „harmadik Magyarország" írónemzedéke című tanulmánya a Szekfű Gyula és nemzedéke a magyar történetírásban című [2007] kötetben, valamint Huszár Tibor Történelem és szociológia című [1979] könyvében.) A népi íróknak ez a másik - nagyobbik - szárnya úgy látta, s ez is a realitások világába tartozott, hogy Szekfű Gyula és köre csupán a rendszeren belüli óvatos, már-már „alibi" reformokat óhajt, azaz nem megváltoztatni kívánja a rendszert, csupán korrigálni. S valószínűleg azt is jól ítélték meg, hogy abban a társadalmi, politikai, kulturális és egzisztenciális közegben, amelyben Szekfű létezett, hiú ábránd volt lényeges és mélyreható reformok realizálhatóságáról beszélni. Németh László a harmincas évek második felétől egyre élesebben bírálta Szekfű történetírását és szerepét a Magyar Szemlénél: álságosnak, félrevezetőnek s a magyarságra nézve veszedelmesnek tartván működését. (Miként néhány évvel később Bibó István is.) Majd 1940-ben megírta a magyar irodalomtörténet egyik legemlékezetesebb esszékönyvét Szekfű Gyula címmel. (Élesen és ironikusan támadja itt a „Szemle-ifjúságot" is, éreztetve, hogy pálfordulásnak és behódolásnak tekinti az ott szereplő fiatalok - többek között Kovács Imrét is említi - ilyenféle működését. Németh László és Kovács Imre között - e konfliktusos helyzetből adódóan, majd politikai vonatkozások miatt is - komoly feszültség húzódott sokáig. Éles, kioktató hangnemű kritikát fogalmazott meg például Kovács [a személy megnevezése nélkül, de jól ráismerhetően] 1943 májusában a Magyar Nemzet hasábjain Németh Bocskay kerti „kivonulásával" szemben [Irodalom és politika]. Ugyancsak 1943-ban, a szárszói konferencián Kovács Imre - több ok miatt - többekkel is ingerülten viselkedett, majd októberben leértékelőén ironikus beszámolót írt a Hídban [Ifjúsági parlament a Balaton partján]. Élesen támadta továbbá [igaz, nem „nevesítve"] 1945 decemberében a Szabad Szóban Ellenforradalom az irodalomban? című cikkében. Az emigrációban az Új Látóhatár hasábjain többször szóba hozta Németh Lászlót. A népi irodalom hőskora című írásában [1958] kritikusan szólt róla, majd következett a Németh László megkövetése [1960], amely cikk viszont Kovács nagylelkűségéről tanúskodik. Elismerően idézte meg alakját és szerepét 1963-ban is - Szárszó húsz év után -, majd a 70. születésnap alkalmából szép, személyes pályaképet rajzolt róla: Találkozásaim Németh Lászlóval [1971], Németh László nem reagált nyilvánosan Kovács Imre egyetlen írására sem, de más forrásból tudjuk, hogy erős érzelmi elégtételként élte meg ennek az abszolút egyoldalú vitának a számára nézve tisztázó érvényű lezáródását.)

Kovács Imre az emigrációban sem szűnt meg Szekfű töretlen híve lenni. (Például az 1956-os forradalom után írt egyik cikkében híres, 1943-44-es Magyar Nemzet-beli Valahol utat vesztettünk című sorozatára emlékeztet, melyben Szekfű többek között a parlamenti demokráciát és az autonóm közigazgatást jelölte meg a modern állam fő ismérveinek. (Vö. Megint megtaláltuk az utat. Látóhatár, 1957. 114-123.) Memoárjában úgyszintén többször emlegeti mesterét. Egy helyütt úgy jellemzi, mint aki „a múlt tapasztalatai alapján nem sok jót várt a jövőtől, de reménykedéssel nézett a parasztság felé, s valóban a negyedik rendből (urak, papok, polgárok után) lépett elő a negyedik nemzedék, a népi mozgalom, mint Szekfű mondja, új hajtás a nemzet fáján". Majd később: „Hogy sokkal többről volt szó, mint egy irodalmi irányról vagy politikai felsorakozásról, azt Szekfű Gyula vette észre, aki a Három nemzedék című munkájához írt utószavában [...] a történetíró biztos szemével és bátran közösséget vállalva velünk megállapította, hogy valami új, egészen új és biztató fejlődés kezdődött el Magyarországon." ( A Márciusi Front. 22., 35.)

Mit érzett meg Kovács Imre Szekfű Gyulában, a magánemberben? Miből táplálkozott kétkedésektől mentes rokonszenve? Hosszasan mesél erről a Huszárral folytatott beszélgetés során és másutt is. Először is azt emeli ki - tegyük hozzá, joggal -, hogy „ tulajdonképpen ő fedezte fel a népet a történelemben. [...] Szekfűben hallatlan érzék volt a nép iránt". (Elmeséli, hogy az egyik nyáron pár hónapra magához fogadott három kisgyereket, akiket

113