Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 9. szám - BAHGET ISKANDER HETVENÉVES - Kriskó János: Egy művész legyen humanista: Beszélgetés Bahget Iskander fotóművésszel

amit fényképezek. Ha jött a városba valami neves ember, irodalmár vagy tudós, én ott vol­tam az előadásán. Igaz, hogy kezdetben nagyon keveset értettem abból, amit mondott, de ott voltam, képeztem magam, hogy jobb fotós legyek. Mindez erősítette a fotográfiámat, így kezdtem el dokumentálni az általam érdekesnek tartott emberek vagy közösségek életét fotóval, így kerültem a szociofotó vonzásába is. Nem érdekeltek az éppen aktuális divatok, nekem kezdettől az emberábrázolás volt a legfontosabb. Az ember. Rövidesen díjat nyertem a főiskolák fotópályázatán. Azt sem tudtam, min indulok.- Azonnal portréval nyertél?- Nem. Dunapentelén, Dunaújváros alatt voltam. Messze tőlem volt egy buszmegálló, állt ott egy szép kislány, madzagos saru volt a lábán. Hosszú, fekete haja volt. Egyedül volt, és elnézett a semmibe. Érdekesnek találtam, megéreztem benne a történetet. Lehet, hogy randevúra megy, de nem biztos magában. Messziről fényképeztem le, teleobjektívvel. A háta mögött volt egy nagy moziplakát: a Mi lesz veled, Eszterke? című új filmet reklá­mozta. Ez lett az én díjnyertes képem címe is. Aztán elküldték egy képemet a Nemzetközi Diaszalon kiállítására, Pécsre. Akkor szere­peltem először katalógusban. Nagyon tetszett nekem, hogy mások is felfigyelnek a munkám­ra, jónak, érdekesnek tartják. így indult valahogy. Aztán, amikor Kecskemétre kerültem, itt is folytattam a fotózást. Elküldték a képeimet Kanadába, Alabamába, Uj-Zélandra. Befogadták a képeket kiállításokra, katalógusba, helyi lapokba kerültek, minden ment a maga útján. Sorozatos visszajelzések voltak ezek nekem, igazolták, hogy jó úton járok. Mások is értéknek tartották. De soha nem szerettem, ha valaki olyan képemet dicsérte, amelyik az én értékítéle­tem szerint nem sikerült. Ha rossz képemről bárki bármit mondott, nem nagyon foglalkozta­tott. Ha én is jónak tartottam, amit dicsért, akkor azt megerősítésnek tekintettem.- Sokat jártál tanyai emberek között, nagy iparvállalatok munkásait fényképezted munka közben, s ott voltál a nagybaracskai szociofotó-tábor alapítói között is. Az emberábrázolás mellett milyen téma állt hozzád a legközelebb?- Nagyon nehéz a kérdés. Miután nem vagyok szolgáltató, engem nem kötnek határ­idők, lapzárták. Nagy művészi szabadságom van. Nem az a munkám, amit a főszerkesztő kirótt rám, hanem az, amihez kedvem van. Van viszont egy nagy hátránya is mindennek: nincs pénzem belőle. Viszont sokat költők rá. Nagyon szerettem például a tanyavilágot fényképezni. Szerettem az emberi sorsokat, szerettem, ahogy élnek, szerettem, hogy vidámak, őszinték és boldogok voltak, a szegény­ségük ellenére, hogy megelégedtek az életükkel úgy, ahogyan kapták. Ugyanilyen módon vonzanak az irodalom nagyjai, az életmódjuk, a gondolkodásuk, a gesztusaik, az életük apró részletei. Megadatott, hogy fényképezhettem Illyés Gyulát, Faludy Györgyöt, Esterházy Pétert, Kányádi Sándort, Sütő Andrást, Buda Ferencet a legkiválóbbak közül. Őket olyan mítosz övezi, hogy az ember azt gondolja róluk: az Isten után rögtön ők következnek a rangsorban. Egyszer csak leülnek veled szemben, hogy lefotózd őket. Akkor el kell döntened: hogyan készíts olyan képet, ami valóban az ő sze­mélyiségüket tükrözi? Hogy ne hamis pillanatot vagy gesztust rögzíts, tanulmányoznod kell a modellt, az embert, az írót, a költőt, a közéleti embert, hogy megtaláld a legfonto­sabb kifejezőjegyeket. Amikor úgy érzem, hogy kellően megismertem vagy felismertem ezeket a fontos jegyeket, ha sejtem a modellem jellemét, akkor ezekre tekintettel próbálok exponálni. A többi nem igazán érdekes. Sokszor kattintok úgy is, hogy tudom: még nem találtam meg azt, amire szükségem van a hiteles portréhoz. De azzal, hogy exponáltam, kicsit feloldom a hangulatot. Ugyanakkor keresek tovább, amíg magam nem érzem úgy: a valódi személyiséget sikerült megörökítenem. 67

Next

/
Oldalképek
Tartalom