Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 9. szám - BAHGET ISKANDER HETVENÉVES - Kriskó János: Egy művész legyen humanista: Beszélgetés Bahget Iskander fotóművésszel

amit fényképezek. Ha jött a városba valami neves ember, irodalmár vagy tudós, én ott voltam az előadásán. Igaz, hogy kezdetben nagyon keveset értettem abból, amit mondott, de ott voltam, képeztem magam, hogy jobb fotós legyek. Mindez erősítette a fotográfiámat, így kezdtem el dokumentálni az általam érdekesnek tartott emberek vagy közösségek életét fotóval, így kerültem a szociofotó vonzásába is. Nem érdekeltek az éppen aktuális divatok, nekem kezdettől az emberábrázolás volt a legfontosabb. Az ember. Rövidesen díjat nyertem a főiskolák fotópályázatán. Azt sem tudtam, min indulok.- Azonnal portréval nyertél?- Nem. Dunapentelén, Dunaújváros alatt voltam. Messze tőlem volt egy buszmegálló, állt ott egy szép kislány, madzagos saru volt a lábán. Hosszú, fekete haja volt. Egyedül volt, és elnézett a semmibe. Érdekesnek találtam, megéreztem benne a történetet. Lehet, hogy randevúra megy, de nem biztos magában. Messziről fényképeztem le, teleobjektívvel. A háta mögött volt egy nagy moziplakát: a Mi lesz veled, Eszterke? című új filmet reklámozta. Ez lett az én díjnyertes képem címe is.

Aztán elküldték egy képemet a Nemzetközi Diaszalon kiállítására, Pécsre. Akkor szerepeltem először katalógusban. Nagyon tetszett nekem, hogy mások is felfigyelnek a munkámra, jónak, érdekesnek tartják. így indult valahogy. Aztán, amikor Kecskemétre kerültem, itt is folytattam a fotózást. Elküldték a képeimet Kanadába, Alabamába, Uj-Zélandra. Befogadták a képeket kiállításokra, katalógusba, helyi lapokba kerültek, minden ment a maga útján. Sorozatos visszajelzések voltak ezek nekem, igazolták, hogy jó úton járok. Mások is értéknek tartották. De soha nem szerettem, ha valaki olyan képemet dicsérte, amelyik az én értékítéletem szerint nem sikerült. Ha rossz képemről bárki bármit mondott, nem nagyon foglalkoztatott. Ha én is jónak tartottam, amit dicsért, akkor azt megerősítésnek tekintettem.- Sokat jártál tanyai emberek között, nagy iparvállalatok munkásait fényképezted munka közben, s ott voltál a nagybaracskai szociofotó-tábor alapítói között is. Az emberábrázolás mellett milyen téma állt hozzád a legközelebb?- Nagyon nehéz a kérdés. Miután nem vagyok szolgáltató, engem nem kötnek határidők, lapzárták. Nagy művészi szabadságom van. Nem az a munkám, amit a főszerkesztő kirótt rám, hanem az, amihez kedvem van. Van viszont egy nagy hátránya is mindennek: nincs pénzem belőle. Viszont sokat költők rá.

Nagyon szerettem például a tanyavilágot fényképezni. Szerettem az emberi sorsokat, szerettem, ahogy élnek, szerettem, hogy vidámak, őszinték és boldogok voltak, a szegénységük ellenére, hogy megelégedtek az életükkel úgy, ahogyan kapták.

Ugyanilyen módon vonzanak az irodalom nagyjai, az életmódjuk, a gondolkodásuk, a gesztusaik, az életük apró részletei. Megadatott, hogy fényképezhettem Illyés Gyulát, Faludy Györgyöt, Esterházy Pétert, Kányádi Sándort, Sütő Andrást, Buda Ferencet a legkiválóbbak közül. Őket olyan mítosz övezi, hogy az ember azt gondolja róluk: az Isten után rögtön ők következnek a rangsorban. Egyszer csak leülnek veled szemben, hogy lefotózd őket. Akkor el kell döntened: hogyan készíts olyan képet, ami valóban az ő személyiségüket tükrözi? Hogy ne hamis pillanatot vagy gesztust rögzíts, tanulmányoznod kell a modellt, az embert, az írót, a költőt, a közéleti embert, hogy megtaláld a legfontosabb kifejezőjegyeket. Amikor úgy érzem, hogy kellően megismertem vagy felismertem ezeket a fontos jegyeket, ha sejtem a modellem jellemét, akkor ezekre tekintettel próbálok exponálni. A többi nem igazán érdekes. Sokszor kattintok úgy is, hogy tudom: még nem találtam meg azt, amire szükségem van a hiteles portréhoz. De azzal, hogy exponáltam, kicsit feloldom a hangulatot. Ugyanakkor keresek tovább, amíg magam nem érzem úgy: a valódi személyiséget sikerült megörökítenem.

67