Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KÁLNOKY LÁSZLÓ - Alföldy Jenő: Tartópillérek Kálnoky László költészetében : Megemlékezés születési centenáriumán
foszlányokban is, cellámig árad"- írja. Az utolsó előtti Kálnoky-kötet, a Bálnák a parton egyik darabja, a Hangok szólítanak visszhangzik harminc évvel később e sorokra: „Bennem zeng a világ, / ki a világot visszazengem." A költészet sajátos ereje szól itt, az, amit Nagy László egy helyütt így fejezett ki: „Szavaimban hatalom van." Ez a költői öntudat a kételyektől és önbizalomvesztéstől gyötört Kálnokyban is megvolt. De legkomorabb költeményében, A létezés rémségeiben is felhangzott a szférák zenéjét meghalló és közvetíteni tudó költő vallomása, mely nem nélkülözi a művész öntudatát. A Kálnoky-életmű 1950-től újjászülető korszakában megfigyelhető az a belső vita, amelyet a költő önmagában folytatott a kétségbeesés filozófiája s az újra és újra feltámadó, majd lelombozódó, de olykor mindenen fölülkerekedő remény és hit érvei között. A létezés rémségeitől nagyot lépve az életműben, a Letépett álarcok13 című költeményére szeretnék rámutatni. Amennyiben Kálnoky a saját létének értelmét vagy katarzisát a Szférák zenéjében vagy a Hangok szólítanak című vers írójaként a költő médiumszerepében találta meg, akkor a továbbiakban az egyetemes kultúra két nagy személyiségéhez kapcsolható az az erkölcsi energia, amely bizakodását és az emberi élet igenlését a legmagasabb szintre visszahívta. Ez a két alapvető személyiség: Prométheusz és Jézus Krisztus. A Letépett álarcok, amelyet a hetvenes évek elején írt a költő, a prométheuszi példára építi a vereség helyzetében sínylődő, kudarcra ítélt és boldogtalan sorsú értelmiségi önmagára eszmélését. Azt, hogy a „halálra szánt, féregcsupasz teremtmény", az elemeknek és a vadaknak kiszolgáltatott, önmagában élhetetlen ember miként számíthat az ész lángjára és a közösségre, a jók, a szellemi emberek összefogására. A gondolkodók, alkotók egymás vállára állva jutnak mind magasabbra, hogy legyőzzék a természet gonosz erőit, és jóvátegyék az emberségükből kivetkőzöttek gaztetteit. Az „eszméletre ébredt sárkolonc" teremtéstörténeti mítosza megtermett már az ógörög kultúrában éppúgy, mint más népek mitológiájában vagy vallásában. Az ember egymagában védtelenebb a csigánál, de „annál veszélyesebb sokadmagával, / s kit fölfelé visz a szárnyas tudásszomj". E vers jelzi: Kálnoky vívódása a prométheuszi ember fölismeréseivel jutott először nyugvópontra - akkor is, ha a továbbiakban még sokszor írt elkeseredett, ám az emberi lét sötét oldalán is pontosan tájékozódó, a tiltakozást, a küzdést és az ontológiai lázadást vállaló, „férfiasán pesszimista" költő, ahogy Vas István jellemezte őt a hetvenes évek elején.13 14 15 Érdemes összevetni a Letépett álarcokat a nem sokkal korábbi Hérosztratosszal.15 Egyik a másiknak szinte az ellenverse. Az összevetés azért érdekes, mert sok hasonlóságot fedezhetünk fel köztük, akkor is, ha a Hérosztratosz nyugat-európai formában, jambikus triméterekben szól, a Letépett álarcok pedig lazán jambikus szabad vers - de közös bennük a nagy színpadi szerepekhez illő, heves dikció. Szerepvers mindkettő - a költői én azonban saját indulatait tárgyiasítja mindkét költeményben. A Letépett álarcok lírai hőse az alkotó, a konstruktív, Hérosztratoszé pedig a romboló, a destruktív ember archetípusa. Hérosztratosz mitológiai figurájának tirádái annyiban vonatkoztathatók a lírai énre, amennyiben egy Jágó vagy egy III. Richárd alantas indulatai Shakespeare-re: nem az erkölcsök megcsúfolásával, hanem a gonosz alakításának művészetével találkozunk mindegyik esetben. Kálnoky mindkét költeményének, a Letépett álarcoknak és a Hérosztratosznak is a görög mitológiához van köze. A Letépett álarcok prométheuszi vonásai közt említem azt is, ami az önfeláldozó titán és a tűz fegyverével megsegített ember viszonyának kölcsönösségére utal: a versben ábrázolt, allegorikusán általánosított őskori ember „egy mélyre süllyedt isten menedéke". Az olümposzi istenek bosszújától ötszáz évig tartó kínokkal sújtott Prométheusz dicsőségét 13 Kötetben először in: Letépett álarcok - Válogatott versek, 1972. 14 Vas István: Gyógyító pesszimizmus (1970). Kötetben in: Az ismeretlen Isten, 1974. 15 Kötetben először in: Lángok árnyékában (1957-1969). 29
