Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 7-8. szám - Gaborják József: "A rendszer nem volt ennyire okos?"

elvégezni. Sokan szerették volna, de nem kellett. Már középiskolától kezdve tanultuk a politikai gazdaságtant. Amikor elkezdtem tanulni, még a sztálini polgazd volt. Abban volt egy olyan tétel, hogy mivel a szocialista országok gyorsabban növekednek, mint a kapitalista országok, ezért elég húsz év, és utolérjük őket a fejlődésben. Most ha egy picit is gondolkodott az ember, ráadásul matekból az akkori alapfogalmakat elővette, és odaírt egymás mellé két számot, hogy 1000 meg azt, hogy 100. Ezer a németországi GDP, száz a magyarországi. És akkor azt mondod, hogy ezer nő évi 3 százalékkal a száz nő 8 százalékkal. Hát hány év az utolérés? És ezt minden értelmes ember tudta, mégis úgy tettünk, mintha lett volna realitása. A rendszer azzal is aláásta magát, hogy egyébként nagyon helyesen, kiterjesztette a közoktatást, megkövetelte a tudást, tanította a népet. És a nép egy idő után azt mondta, hogy értjük, de másként szeretnénk csinálni. Az időt megállítani nem lehet. Hogy ezek a kiváló, nagy tudású emberek átgondolták-e ezt? Nem hiszem, hogy átgondolták volna. Tegnap este későn hallgattam a Klubrádióban Magyar Bálint beszélgetését. Hiteles embert hozok föl, aki akkor is ellenálló volt. Arról szólt a beszélgetés, hogy mi volt a nyolcvanas években. Hogy mindössze maroknyi ember volt, aki szervezkedett, 2-3 tucatnyi, nem több. És hogy belátható időn belül eljön a szovjet rendszer összeomlása, még ők se hitték. Ezzel nem kisebbíteni akarom a magyar reformerek meg rendszeralakítók szerepét, de helyezzük már ezt kicsit világtörténelmi kontextusba! Gondolhattak volna arra, hogyha idejön a sok értelmiségi, legfeljebb a saját személyes pozíciójukra jelenthetett volna kockázatot, de nem foglalkoztak ezzel. A rendszer nem így működött.- Végezetül arról kérdezlek, hogy mennyire volt ezekben a fejlesztésekben partner Kecskemét városa, a vezetők? Kétségkívül volt egy szigorú alá-fólé rendeltségi viszony a tanácsrendszerben, de mik voltak a személyes benyomásaid? Őszintén együttműködtek a megyeszékhely vezetői ezekben az intézményfejlesztési elképzelésekben?

— Minden olyan ügyben látványos volt az együttműködés, amit a város is szorgalmazott. Amikor, úgymond, „ajándékba kapta" a fejlesztést, akkor gyakorta úgy is viselkedett, mint a lobbiláncban minden szereplő. És taktikázott, hogy neki minél kevesebbet kelljen hozzátennie. Ez egy ilyen össznépi játék volt. A rendszer valóban nem túl sok önállóságot adott a városnak, részdöntésekben igen, de ilyen nagy volumenű döntésekben, hogy például ide települ a Kerámia Stúdió, szerintem csak közölték a várossal a tényt, hogy milyen feltételeket teremtsen meg, ezt és ezt oldja meg, ez lesz a feladata. Igaz, általában utólag az élet igazolta e döntések helyességét. Romany Pál annak idején tartott személyes bejárásokat a városban, mint egy városi főépítész, összetoborozta a városi, megyei szakapparátus vezetőit meg más vezetőket, és szemlézett. Utána elrendelte, hogy a feltárt hiányosságokból mit kell megcsinálni. A költségvetés általában rosszul állt, de ha például a Széchenyiváros egyik utcájában lebetonozták a földutat, akkor az ott lakók közérzete biztosan javult. Ez gyakran azt jelentette, hogy az éppen futó terveket már megint át kell dolgozni, és nem alulról jött az igény, hanem fölülről. Ilyen gyakorta volt. Mondok egy konkrét példát: a Kereskedelmi- és Iparkamara mostani épülete egy szörnyen lepusztult laktanyaépület volt, úgy hagyták ott a szovjetek. Bejártuk egy alkalommal, siralmas állapotban volt. Emlékszem, mikor Romány Pál összegezte a napot, megkérdezte, hogy mi legyen az épülettel. Félhangosan, de kórusban morogtuk, hogy le kéne bontani. Akkor kirobbant belőle a düh, hogy ti csak bontani tudtok, építeni nem. Akkor már tudtuk, hogy értelmes funkciót kell találnunk neki. Lényeg az, hogy úgy gondolom utólag, igaza volt. Az épület túlélte, most van egy jó funkciója, szépen néz ki, sok rendezvény van benne. Ezt nem a város akarta, a város ugyanolyan lehorgasztott fejjel hallgatta a nagyfőnöki kirohanást, mint mi: na most, akkor erre megint pénz kell.

192