Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 7-8. szám - Turi Endre: "Mi voltunk a hivatkozási pont"
— Hogy látja a folytatást? Tudnak még művészvendégeket fogadni? — Arról is érdemes beszélni, hogy kezdetben ez úgy volt, hajdanán, hogy idejött az alkotó és kapott egyhavi pénzt, ami 4000 forint volt, amikor a fizetések 1500-ak voltak. 4000 forintot kapott ösztöndíjként, tehát hogy ösztönözzék, hogy ne kelljen másféle kereset után néznie, kísérletezni tudjon. Szállást kapott, enni kapott, anyagot kapott, rézlemezt, vaslemezt, zománcot, meg az ösztöndíjat, ezért itt kellett hagynia egy műalkotást. Most ugye megszűnt ez az egész dolog. Nincs ilyen. Idejön az alkotó, fizet, és akkor még hagyjon itt egy képet! Egyelőre még hallgatólagosan belemennek ezekbe a dolgokba. A másik meg az, hogy így sérül a kísérlet, mert akkor már úgy dolgozik, hogy az anyagot is meg kell venni, és akkor ő olyan képeket csinál, amiket majd el fog adni, tehát már erre koncentrál. Ez már nem ugyanaz. — Az ösztöndíjrendszer mikor szűnt meg? — Nagyon gyorsan, talán 10 évig, ha megvolt, talán. Mikor idekerültünk, már nem volt. Tehát az még az úgynevezett átkosban megszűnt. — Pályázat alapján választották ki az ösztöndíjasokat? — Na, hát örültek, ha jöttek. Tehát kezdetben ment a beetetés, aztán utána már annyian jöttek, hogy ho-hó, 60-70-en itt voltak. Akkor jött a szelekció, hogy előre be kellett adni valamit, aztán majd eldöntik. Aztán ez is hamisnak bizonyult, mert nem lehetett tudni a beadott anyagból, hogy mi fog születni. Akkor jött az, hogy ennyit be tudunk engedni, és akkor kéthetes váltásokban voltak itt az alkotók. Úgy nagyjából ki is jött a létszám, nyaranta olyan 60-an megfordultak itt. Még mindig azt mondom, hogy a nehézségek ellenére ez még mindig él. Nem tudom, hogy mit fog még kibírni, mert az tény, hogy termelőüzemmé váltunk lényegében, így nem látom biztosítottnak azt, hogy érdembeli munka folyjon. Tehát tulajdonképpen a szakmaiság sérült. Még egy dolgot szeretnék említeni. Pozsonyban tanítottam, nem sokáig, körülbelül két szemeszternyit. És azért kellett abbahagyni, mert kicsit földúltuk a pozsonyi egyetemet. Ugyanis a berendezkedése az volt, hogy ott egy tanárnak két-három növendéke volt, nem több. Ott ilyen válogatott legénység volt, és alig-alig látták a diákok az illetőt, aki őket tanította. Ott minket fakultatív tantárgynak hirdettek meg, vittünk ki zománcot, tanítottunk. Mivel nyelvi kérdés is „fönt forgott", Kopócs Tibor kedves kollégánk, Komárnóban élő művész volt a tolmács. A főiskolára holland meg dán diákok is jártak! Amikor meghirdettük a kurzust, hogy minden héten csütörtökön és pénteken ott vagyunk, akkor külön tanszék volt erre. Most ezt csak azért mesélem, mert magyar főiskolára nem sikerült soha eljutnunk. Hát ezek szóba álltak velünk, de csak addig, amíg meg nem tépáztuk „a nemzeti becsületüket". Csütörtök-pénteken ugyanis eltűnt mindenki a saját osztályából, és nálunk voltak a diákok. Akkor bejött a főigazgató, és azt kérte, hogy legalább az elsősöket ne! Mert ott áll a tanár, tartaná nekik a művtörténetet, és ezek meg itt vannak! Hát annyira ragályos volt ez a dolog, mi tényleg nagyon dolgoztunk ott, mindent csináltunk, pezsgett az élet, tényleg alig várták a hétnek ezt a két napját. Ilyenkor berendezkedtünk a szállásunkra, kaptunk egy külön lakosztályt, tanszéket és magas fizetést. Hát ez közrejátszott, hogy a kollégák irigykedtek, meg volt szabva egy külföldi tanárnak a fizetése, és ez magasabb volt, mint az ottaniaké. Ezért aztán nagyon kinéztek minket, meg persze azért, hogy elszipkáztuk a gyerekeket. Egyszerűen kiürültek a termek. Nagyon érdekes dolgokat csináltak: kísérleteket végeztek, keramikusok jöttek és összeépítették a zománcozott dolgokat a kerámiával. Tehát nagyon érdekes művek jöttek létre, és minden szak hozta magát és kitalált valamit. Ragadt rájuk ez a dolog, adtunk mi valamit a népművészetről is, és mindenki a sajátját vitte bele a munkájába, tehát nem a magyar motívumokat, hanem 130
