Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 7-8. szám - Turi Endre: "Mi voltunk a hivatkozási pont"
- Érdekes, hogy a jó kapcsolat ellenére nagyon nehezen sikerült felújítani az épületet, pedig hát ezek a személyes szálak mozgatták annak idején a dolgokat.- Igen, sőt. Eléggé útvesztő volt, elakadhatott az ügy egy alacsonyabb osztályon, egy alacsonyabb beosztású emberen. Mikor fönt megint rákérdezett az ember, hogy mi van, akkor meg már ki volt söpörve a kassza, nem volt benne pénz. Szóval mikor idekerültünk, én hoztam ide egy-két dolgot, kemencét meg egy-két széket otthonról, mert semmink nem volt, és hát elkezdtük csinálni a dolgokat. Akkor még csak ez az egy épületünk volt, a nagyothallók még abban a faházban voltak, ami itt van, aztán költöztek át az utca másik oldalára. Akkor az udvarban négy lakó volt, meg a végében volt egy ezermesterműhely. Aztán ezek innen kikoptak, és megkaptuk az épületet végig.- A Műkertvárosban nem lett volna alkalmas ingatlan?- Valamiért nem voltak jók, azokat egy emberre szabták, azok lakások voltak. Ez meg egy régi malom volt, egy hodály. Ez egy egész: a Kis utca, Bethlen körút meg a Kaszap utca, ez a háromszög egybetartozott. Egykor malom volt. Az volt az ígéret évről évre, hogy majd megcsináljuk, de nem sikerült összehozni annyi pénzt soha. De az a bizonyos dolog, ami miatt létrejött, és amiért az úgynevezett politikai szereplők is mellette voltak, hogy a művészetnek, főleg ennek a zománcnak ad majd egy iskolát, talajt, hát ez viszont megvalósult, és végül is ma is idejönnek, külföldről is, tanulni.- A 'hetvenes-nyolvanas években milyen intézményekkel volt még kapcsolatuk? Említette, hogy Buda Ferenc ide járt alkotni. A szellemi elittel milyen volt a kapcsolata az intézménynek a városban ?- Hát mi az, hogy szellemi elit? A lényeg az, hogy a városból is nagyon sokan jöttek ide, például tanárok. A zománcozás addigra elterjedt, úgyhogy mindenki zománcozni akart. Volt egy olyan időszak, amikor tényleg az összes óvodás zománcozni akart, megégetik a kis ujjúkat, de nem baj. Szóval ment ez a dolog. Most is működik a városban legalább három-négy szakkörféle, ahol zománcoznak, van kemencéjük is. Idejárnak anyagért, meg idehozzák a gyerekeket és itt tartunk nekik ilyen bemutatófélét. Volt tehát ilyen is, főleg az iskolákkal volt ilyen kapcsolatunk, de aki valamit adott magára, az eljött, itt volt. Nekünk voltak és vannak is olyan előadásaink, amelyek kifelé szólnak. Egyébként jó kapcsolatban voltunk a Kodály Intézettel, a bábszínházzal, a színházzal, a rajzfilmstúdióval, a Naiv Múzeummal és más intézményekkel is.- A műhelynek élénk külföldi kapcsolatai is voltak már a nyolcvanas években is.- Igen, na most az egy érdekes dolog, hogy '90-ben kint voltunk Franciaországban a testvérmegye meghívására, ahol egy kiállítást rendeztünk. Ott találkoztunk a zománcművészetben járatos emberekkel, többek között az egyik nagy zománcgyár igazgatójával. O támogatta akkor az úgynevezett Limoges-i Zománcművészeti Biennálékat. Kétévente munkákat lehetett beküldeni bárhonnan a világból, nagy kiállítást rendeztek, a munkákat díjazták, tehát ez egy motor volt. Beszélgettünk, tárgyaltunk, és létrejött volna egy paktum a franciákkal, mint intézmény bekerülhettünk volna ennek révén az unióba, de akkor az még túl korai volt. Az a zománcgyár azt mondta, hogy mondjuk ki mint két nagyhatalom, hogy ő elismer bennünket egy iskolának, miután tud róla, hogy azok vagyunk, és mi meg ismerjük el őt, aki megrendezi ezeket a kiállításokat meg díjazza az alkotásokat. Jó, rendben, ebből semmiféle bajunk nem származik. Na, ilyenekről tárgyaltunk. Jövünk haza lelkesen, hogy ezt majd megcsináljuk, mert meg volt már szerkesztve, meg volt írva, és akkor itthon azt mondták, hogy nem. Fogalmam nincs, hogy miért! Pénzbe sem került volna, sőt kaptunk volna pénz! Ez nagyon furcsa volt. 128
