Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 7-8. szám - Loránd Klára: Itt a háziasszony nem mondta, hogy "muszáj a cipőt levetni, uraim, ha belépnek?"
kellett olyan alkut kötni, hogy jaj, nem lesz fizetésem, nem lesz munkahelyem, ha nem illeszkedem be a sorba. Végtelenül szegény gyerekkora, fiatalsága volt, de a szabadságát soha nem adta föl. Abból meríthetett mindvégig, hogy önerejéből alkotta meg magát, a művészetét, a gyűjteményét.- Más intézményekkel milyen volt a kapcsolat? Például azokkal, akik hasonló időben alakultak itt.- Jó. Eljöttek, beszélgettek, megittak egy pohár bort, elhozták a vendégeiket, például a Forrásnak a régi gárdája is.- Egy társaságot alkottak egyébként a többi intézményvezetővel? Például a már említett Probstner Jánossal vagy Mikulás Ferenccel?- Ok egy másik, a következő generáció. Bozsó János most már, ha belegondolunk, kilencvenéves lenne idén decemberben. Azok, akik most a kecskeméti művészetnek a doyenjei, őt követő nemzedék volt. Előbb járt korban, de nyitott volt mindenki irányában.- Az hetvenes-nyolcvanas években láttad más intézmények működését. A politikai befolyásoltság mennyire jellemezte a kulturális intézményeket?- Mikor elkezdtem nyiladozni - arra az időre úgy emlékezem -, a környezetemben, hivatalos szituációkban egyfajta önkontroll működött. A szülői házból ki mennyire hozta, hogy erről vagy arról beszélhetsz, vagy nem. A politikai viccek mesélésének óriási szerepe volt az összeszokott társaságokban. Gyűjteni jártunk, művésztelepekre. Egyfajta összekacsintás volt abban a körben, amiben én mozogtam. De szintén nem voltam alkalmazott. Valószínűleg több konfliktushelyzetben lett volna részem, ha egy tanácsi szervezetben dolgozom. Amikor hivatalosan a gyűjteménybe kerültem, már egy enyhébb korszak volt. A kecskeméti helyzetet valójában azok a művészek tudják kategorikusabban megfogalmazni, akik más városból érkeztek, és van összehasonlítási alapjuk. Nem éltem tartósan más városban, de itthon nem éreztem azt a hihetetlen nyomást, mint amit szegedi egyetemistaként tapasztaltam. Valamivel szabadabb, védettebb hely lehetett Kecskemét a többi városnál. De tehetségnek, küzdő típusnak kellett azért lennie annak, aki itt gyökeret akart és tudott ereszteni. Úgy nem boldogulhatott, hogy idejöttem és eltartanak. Teremtő gondolatokkal kellett rendelkeznie. Ezt igazolja, hogy korunkban azok a művészeti műhelyek, azok a vezetők vannak az élen, akik a hatvanas-hetvenes években fiatalként érkeztek Kecskemétre. Határozott egyéniségek voltak, önerejükből váltak kiforrott művészekké. Bizonyos, hogy meg kellett vívniuk saját harcaikat.- És akkor hadd kérdezzek még az édesapádról. Őt mi vitte erre az útra, hogyan alakult ki a gyógyszerészet-történeti gyűljtemény ?- Édesapám Loránd Nándor gyógyszerész volt. Járt leltározni Kecskemétről a megye szinte összes patikájába, a modernizálás kora volt ez éppen. Az hatvanas-hetvenes években a csodálatos régi bútorokat, patikaedényeket elkezdték korszerűbbre cserélni. Megszakadt a szíve az avíttnak ítélt tárgyakért, a hivatása múltjáért. A Gyógyszertár Vállalatnál valami kis raktárkában, sufnicskában elkezdett gyűjtögetni. Fotózással is foglalkozott, a mai napig emlegetik, hogy fotószakkört is vezetett.- A saját szakmájához tartozó tárgyakat gyűjtötte, vagy másokat is? 88
