Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 1. szám - Oláh - Gál Róbert: Bolyai János képzeletbeli számvetése életéről, hiteles feljegyzések alapján
Jobbágyaink voltak a következő családok: Burtzusék, Dudásék, Jugáék, Popáék és Serbánék. Mind jámbor, jóindulatú oláh emberek voltak. Sohasem volt bajom velük. 1840-ben született Amália nevű lányom. Orbán Rozi még szemtelenebb lett, én a gyerekek sorsára gondolva szerettem volna rendezni ezt a viszonyt, és minden áldozatot kész voltam vállalni azért, hogy feleségül vegyem. Orbán Rozi nem bírta felfogni, hogy kaució nélkül nem vehetem el feleségül, mert elvesztem a nyugdíjamat. A kaucióba pedig Atyám nem egyezett be. Dobolyi Sándort is megkértem, hogy közvetítsen Atyám és köztem a kaucióba való beleegyezéséért, de nem sok eredménnyel járt. Szóval mikor Orbán Rozi látta, hogy nem tudom feleségül venni, nagyon impertinens viselkedésbe kezdett. Elkezdett mindenféle embernek hízelegni és ajánlkozni, hogy ő akárkivel összefekszik. Beutaztam Marosvásárhelyre, meg-meghívtak hegedülni az Apollo-terembe, és mikor hazajöttem, a házban találtam Rozit egy őrmesterrel. Ki tudja, volt-e közöttük valami vagy nem? Rozi elég ittas volt, az őrmester is, kidobtam mind a kettőt a házból. Ezek után azzal kezdett szekírozni, hogy Dénesnek és Amáliának nem is én vagyok az apja. Ezt a szekírozását addig fokozta, mígnem be is mentem a Marosvásárhelyi Református Parókiára és az anyakönyvbe iktattam, hogy nem én vagyok Dénes apja. Aztán kedves Zikeli Mihály bácsi is megvigasztalt, hogy kapitány úr, nézzen csak arra a gyerekre. Kimondottan a maga fia. Mintha a szájából köpte volna ki, a feje formája, a szeme állása, az orra rajzolatja, mind a Bolyai nemzetség erős faji jellemzői. Le sem tagadhatná, még ha akarná sem. Egy jobb pillanatában Rozi is bevallotta, hogy csak bosszantani akart vele, így újra visszamentem a vásárhelyi parókiára és kiiktattam, hogy ellene mondtam az apaságomnak. De Rozi csak nem nyugodott, és így történt, hogy 1843-ban újra teherbe esett. Tény, hogy előtte velem is volt elegyedése, így azt már sohasem fogom megtudni, hogy az 1844-ben született Klára Elizának minden kétséget kizáróan én vagyok-e az apja. Talán csak a másvilágon! Voltak olyan pillanataim, hogy úgy éreztem^ én vagyok ennek a szerencsétlen lánynak is az apja. Ezt már onnan is gondoltam, hogy Rozi nem szerette úgy ezt a harmadik gyermekét, mint például Málit. De lehet, Rozinak ez a magatartása Klára Elizával szemben onnan is eredt, hogy nem egyeztem bele ennek a harmadik gyereknek nevem után írásába. Orbán Rozi aztán azzal nyaggatott, hogy vegyek neki és gyermekeinknek egy házat Vásárhelyen. 1845-ben meghalt nagybátyám, Bolyai Antal. Atyám a tudtomra adta, hogy mivel most már nincs, aki felügyelje a gazdaságot, ki kell költözzem Domáldról. Megerősödött bennem, hogy vissza kell költözzem, most már véglegesen Vásárhelyre. Házvásárlásba kezdtem. Beutaztam Vásárhelyre és házat kezdtem keresni. Volt valami 4500 rénes forintnyi készpénzem, és Rozinak is volt vagy 500 rénes forint öröksége. így vettük meg özvegy Szentistváninétől Marosvásárhelyen az 1004-es számú öreg, rozoga, sövényfalú házat. Ezért is 5000 rénes forintot kellett fizessünk. Lelkiismeretem megnyugtatására le kell írjam életem egyik legszomorúbb történését, amit még ma is szégyellek. Mikor meghalt Antal nagybátyám, Atyám kérésére Bolyába utaztam, hogy elrendezzük a temetést és a hagyatékot. így 60
