Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 7-8. szám - Buda Ferenc: Hazulról - haza
tóttá, hogy sikerült egy fokkal feljebb kapaszkodnom a segédmunkási szintről. Költőként nem találván helyemet Debrecenben, 1960 nyárutóján egy alkalmi fuvarral felszaladtunk Pestre, elsőszülöttünket a régi Déli pályaudvaron átadtuk az anyósomnak, ő levitte a kislányt Kaposvárra, mi pedig a már említett bőrönddel a kezünkben ott maradtunk. Az utolsó fizetésem maradékán kívül volt valami 800 forintunk meg némi apró a zsebünkben. Azt a 800-at - ami mai szemmel kevésnek tűnik, ám akkoriban a jelenlegi névérték sokszorosát érte - a barátaink adták össze jókívánságon túli útravalóul: Für Lajos, Julow Viktor, Kiss Ferenc, Bata Imre, s talán még Juhász Béla. (Ma már csak Für Lajos él közülük: aki az összeget összegyűjtötte számunkra, s nem épp mellesleg, ötvenhatos verseim kéziratát is megőrizte csaknem három évtizeden át.) Se állásunk nem volt, sem pedig fedél a fejünk felett. Első fővárosi éjszakánkat a Déli pályaudvar vasutasszállásának legfelső emelete fölött töltöttük, a padlást lezáró sötétszürke vasajtó mellett meglapulva, s hol leguggoltunk, hol felálltunk - mikor mibe fáradtunk bele. Másnap délután becsöngettünk Juhász Ferencékhez - a II. kerületi Szemlőhegy utca 23/B alatt laktak, akkori telefonszámuk is megmaradt emlékezetemben: 156-733, s náluk aludtunk azon az éjszakán. Egy hétig tartó újpesti albérlet után sikerült tartósabb időre egy 3x4 méteres kis szoba albérletéhez jutnunk az Áldás utca 5.-ben, a Rybár-villa nyitott terasza alatt, ahová némi idő elteltével a kislányunkat is magunkhoz vehettük. Szép környéken laktunk ott, s az egy négyzet- kilométeren előforduló költők-írók száma is magasabb volt a budapesti átlagnál: Juhász Feriék a szomszéd utcában laktak, tőlünk följebb Rónay Gyuri bácsiék, még följebb Weöres Sándorék, másik irányban, fönn a Józsefhegyi úton, Illyésük, kissé lentebb, az Eszter utca sarkán álló emeletes villában a moszkvai emigrációból visszatelepült Hidas Antal, az Apostol utcában Csoóri Sándor, a domb dél felőli lábánál húzódó Keleti Károly utcában Sinka István, az ő közvetlen szomszédságában meg Ágh Pista, Nagy László öccse. Hamar sikerült munkához is jutnom: Dede László barátunk tanácsára - aki korábban a debreceni egyetem szerves kémiai tanszékén volt tanársegéd, s akkortájt szabadult az enyémnél jóval tevékenyebb ötvenhatos szereplése miatt rámért többéves börtönbüntetéséből - az újpesti Chinoin Gyógyszergyárba jelentkeztem segédmunkásnak, s oda jártam ki három éven át, három műszakba a Rózsadombról.- Mi vitte föl Önöket Pestre? Milyen céllal vágtak neki?- Egyik elgondolásunk az volt, hogy Pest nagy vadonjában az ember jobban elvegyülhet a sokaság sűrűje közt a fürkésző tekintetek elől. Debrecenben, akármerre jártam is, mindig azt éreztem, hogy figyelnek, szemmel tartanak. Verseimmel is hasztalan jelentkeztem újra. Hogy finoman szóljak, odahaza nemigen kapkodtak utánunk. Pesten viszont - részint persze felső sugallatra - megindult már az irodalmi élet olyan-amilyen éledezése, s ettől - akárcsak mások - valami elmozdulást reméltem írói-költői létem számomra túl hosszúnak tetsző holtpontjáról. (Amennyiben egy pontnak lehet hossza - de hát odaillik ez is a kor egyéb abszurditásai közé.) E tekintetben nem is kellett csalatkoznom. Pesti lapok, folyóiratok - Kortárs, ÉS - hamarosan közölgetni kezdtek a verseimből, az Új írás pedig indulásától kezdve felfigyelt rám és pártfogásába vett, akkori verseim nagy része ott jutott először olvasók szeme elé. Az irodalmi élet számos szereplőjével kerültem ismeretségbe, jó néhányukkal baráti kapcsolatba. Közülük itt most Juhász Ferenc és Nagy László nevét emelem ki: ők ketten azok, akik legtöbbet segítettek abban, hogy második pályakezdésem akadályain és torlaszain átevickéljek. Első kötetem ügyét is Ferenc vette a gondjaiba, neki köszönhetem, hogy mindössze három és fél évnyi „átfutási" idő után 1963 szeptemberében napvilágot látott a könyv. (Abban a korban ennyi huzavona legfeljebb átlagosnak számított.) Az az esztendő egyéb fordulatot is hozott az életembe, az életünkbe: az Elnöki Tanács elnöke (nagyjából hasonló tisztség volt ez, mint ma a köztársasági 8
