Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6. szám - Ferdinandy György: Emlékszilánkok (XIV.)
A művészek sorsa ez a koldustarisznya volt már akkor is, nem is értem, hogy mi, késői utódok, mire panaszkodunk. Hát csak így. Később a déli harangszó véget vet ennek a zenebonának. Innen fentről minden harangot meg tud különböztetni az ember. Az öblös Belvárosit, a kedves Krisztinát és a büszke Mátyás-templomot. Mi még a szerelvények kattogását is kifigyeltük, amikor lent, a völgy mélyén beszaladt az alagútba a vonat. így ér véget a reggel. Ilyenkor már Budaörs felett jár a nap. (Új kubaiak...) Az agymosást, aminek alávetnek minket, nem mindig könnyű tetten érni. Távoli események, világrészek esetében sokszor nem is lehet. Az Egyesült Államokban például, úgy tudja az ember, hogy a szomszédos Kuba a kommunizmus utolsó bástyája, és mint ilyen, csakis egy ember alatti szinten vegetáló zsebdiktatúra lehet. Ezt híreszteli ma is az a sok ezer menekült, aki partra szállt annak idején, Fidel Castro hatalomra jutása után. Az a polgárság, amely keményen bízott benne, hogy nélküle, az írástudó középosztály nélkül, rövid időn belül össze fog omlani a forradalom. Ezt elősegítendő, mindent megtett - és megtesz ma is -, hogy az Egyesült Államok kiéheztesse szülőhazájukat. Az immáron több évtizedes gazdasági blokád mozgatói kivétel nélkül az USA-ba áttelepült ókubaiak. A bibi ott van, hogy különféle családegyesítő programok, „tombolák" keretében egyre több olyan gazdasági menekült jön át Kubából, aki még nem múlt el ötvenéves. Ezeket már a forradalom nevelte: velük az amerikai kontinensre új emberfajta érkezett. A csalódás elkerülhetetlen - és kölcsönös. Az „új kubaiak" számolni kezdenek. Rájönnek, hogy nem tudják kifizetni a fogorvost meg a patikát, és keserves áldozat taníttatni a gyerekeiket. Olyasmire megy rá a fizetésük, ami odaát, a Szigeten ingyenes. Másrészt, a „régiek" sem állnak szóba velük. Kiéhezett analfabéta lumpenekre vártak, és akik beállítanak, jól táplált, iskolázott emberek. (Nem csak az a háromezer új orvos, akivel Venezuelát - a petróleum-nagyhatalmat - segíti ez az apró trópusi sziget.) A diktatúra persze csúnya dolog. Nem helyesli itt a szabad világban senki sem. Kubában azonban a jelek szerint mégis elérte, amit Kolumbusz óta nem tudtak megvalósítani a gyarmatosítók utódai. Az emigrációban ágáló régiek. (Stréberek...) Tessék úgy olvasni, hogy egy félelmetesen jóindulatú és mérsékelten tájékozott amerikai magyar írja ezeket a sorokat. „Barátai unszolására", amint azt anno szoktuk volt mondani. Elöljáróban annyit, hogy nem, nem tetszik nekem sem, ami mostanában otthon, az Óhazában folyik. Belepofázni azonban, sok ezer kilométerről, úgy érzem, nincsen jogom. 8