Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 6. szám - Ferdinandy György: Emlékszilánkok (XIV.)

A művészek sorsa ez a koldustarisznya volt már akkor is, nem is értem, hogy mi, késői utódok, mire panaszkodunk. Hát csak így. Később a déli harangszó véget vet ennek a zenebonának. Innen fentről minden harangot meg tud különböztetni az ember. Az öblös Belvárosit, a kedves Krisztinát és a büszke Mátyás-templomot. Mi még a szerelvények katto­gását is kifigyeltük, amikor lent, a völgy mélyén beszaladt az alagútba a vonat. így ér véget a reggel. Ilyenkor már Budaörs felett jár a nap. (Új kubaiak...) Az agymosást, aminek alávetnek minket, nem mindig könnyű tetten érni. Távoli események, világrészek esetében sokszor nem is lehet. Az Egyesült Államokban például, úgy tudja az ember, hogy a szomszédos Kuba a kommunizmus utolsó bástyája, és mint ilyen, csakis egy ember alatti szinten vegetáló zsebdiktatúra lehet. Ezt híreszteli ma is az a sok ezer menekült, aki partra szállt annak idején, Fidel Castro hatalomra jutása után. Az a polgárság, amely keményen bízott benne, hogy nélküle, az írástudó középosztály nélkül, rövid időn belül össze fog omlani a forradalom. Ezt elősegítendő, mindent megtett - és megtesz ma is -, hogy az Egyesült Államok kiéheztesse szülőhazájukat. Az immáron több évtizedes gazdasági blo­kád mozgatói kivétel nélkül az USA-ba áttelepült ókubaiak. A bibi ott van, hogy különféle családegyesítő programok, „tombolák" kereté­ben egyre több olyan gazdasági menekült jön át Kubából, aki még nem múlt el ötvenéves. Ezeket már a forradalom nevelte: velük az amerikai kontinensre új emberfajta érkezett. A csalódás elkerülhetetlen - és kölcsönös. Az „új kubaiak" számolni kezdenek. Rájönnek, hogy nem tudják kifizetni a fogorvost meg a patikát, és keserves áldo­zat taníttatni a gyerekeiket. Olyasmire megy rá a fizetésük, ami odaát, a Szigeten ingyenes. Másrészt, a „régiek" sem állnak szóba velük. Kiéhezett analfabéta lumpenekre vártak, és akik beállítanak, jól táplált, iskolázott emberek. (Nem csak az a három­ezer új orvos, akivel Venezuelát - a petróleum-nagyhatalmat - segíti ez az apró trópusi sziget.) A diktatúra persze csúnya dolog. Nem helyesli itt a szabad világban senki sem. Kubában azonban a jelek szerint mégis elérte, amit Kolumbusz óta nem tudtak megvalósítani a gyarmatosítók utódai. Az emigrációban ágáló régiek. (Stréberek...) Tessék úgy olvasni, hogy egy félelmetesen jóindulatú és mérsékelten tájékozott amerikai magyar írja ezeket a sorokat. „Barátai unszolására", amint azt anno szoktuk volt mondani. Elöljáróban annyit, hogy nem, nem tetszik nekem sem, ami mostanában ott­hon, az Óhazában folyik. Belepofázni azonban, sok ezer kilométerről, úgy érzem, nincsen jogom. 8

Next

/
Oldalképek
Tartalom