Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 5. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT OTTLIK GÉZA - "Ejtőernyősök és szarvasgomba-vadászok" : Kövér Györggyel beszélget Ménesi Gábor
„Ejtőernyősök és szarvasgomba-vadászok" Kövér Györggyel beszélget Ménesi Gábor- 1873. Egy krach anatómiája című kötetének bevezetőjében találtam a következő gondolatot, amelyet egyéb munkáira is érvényesnek érzek: „Egy történelmileg szerveződő rendszer - éppúgy, mint bármely más organizmus - valamennyi szervének boncolása útján azonosítható. A siker (vagy az eredménytelenség) nyilván nem a vizsgált szöveteken, hanem felfejtésük módszerességén és az analízis szakszerűségén múlik." Mennyit árul el a historikus módszertanáról a boncolóorvos párhuzama?- A történészt és a boncolóorvost sokszor hasonlították össze történettudományi vitákban is. Az Ön által idézett gondolat egy éppen negyedszázada írott könyvből származik. Nem vagyok benne biztos, hogy ma is pontosan ugyanígy fogalmaznék, de mint krédót vállalhatónak tartom. Úgy tűnik, mintha kísértene engem ez a párhuzam, hiszen legutóbbi könyvem, A tiszaeszlári dráma írása közben ismét belebotlottam a problémába, igaz, ott a különbségeket is megpróbáltam felmutatni. Azt megelőzően a Losonczy Gézáról szóló életrajzomban is komoly szerepet játszott a boncolóorvosok véleménye. Amikor ezeket a mondatokat írtam, alapvetően a társadalomtudományos megközelítésű történetírás modelljéből indultam ki, amelyet bizonyos fokig a természettudományoknak való megfelelés igénye inspirált. Ha hangsúlyeltolódás érzékelhető az 1986-os kötet és a tavalyi Eszlár-könyv között, abban az is szerepet játszik, hogy bár mindmáig nem mondtam le a társadalomtudományos alapozottságú történetírás programjáról, szembesülnöm kellett azzal, hogy a történetírás jelentős fordulaton ment át a nyolcvanas évek vége és a kilencvenes évek eleje óta. Ezt az Annales-iskola képviselői kritikai fordulatnak mondják, szokás lingvisztikái fordulatnak is nevezni, van, aki episztemológiai fordulatként emlegeti, mások narratív fordulatról beszélnek. A történetírásnak ez a fordulata nem hagyta érintetlenül az eredeti krédót, amit a párhuzam sugall. De jobban járunk, ha elrugaszkodunk a „krachos" könyvecskétől, és inkább a jelenbeli állapothoz közelítünk. Amikor a tiszaeszlári ügyben az ún. csonkafüzesi holttest boncolásával kapcsolatos problémákkal foglalkoztam, egyfelől filológusként kellett rekonstruálnom, hogy milyen irányban változott készítése során a Bary-hagyatékban fellelt boncjegyzőkönyv. Másrészt az is felmerült kérdésként, hogy képesek lehettek-e a természettudományok az individuum azonosítására egy olyan korszakban, amikor még nem volt DNS-vizsgálat és nem készült a holttestről fénykép, vagy csupán valószínűséget tudtak megfogalmazni, tehát azt megvizsgálni, hogy az adott leírás illik-e egy 14 éves leányra, vagy sem. Ebből adódóan - fenntartva az eredeti metaforát a módszer kapcsán - ma már árnyaltabban látom a kérdést, s ebben az is szerepet játszik, hogy talán magam is fejlődtem valamennyit az elmúlt negyedszázadban; ennél persze sokkal fontosabb a történettudományban bekövetkezett változás.- Ezzel összefüggésben az elmúlt időszakban a történettudománynak nyitnia kellett más tudományágak felé, ma már nem teheti meg, hogy problémáit elszigetelten vizsgálja, másrészt pedig azzal kellett szembesülni, hogy a múlt nem ismerhető meg kritika nélkül a maga teljességében, sokkal inkább különböző nézőpontok és elbeszélések lehetnek érvényesek. 92
