Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 5. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT OTTLIK GÉZA - Simoncsics Péter: Vászolyi Erik 77 éve : Avagy mit tehet egy finnugrista az ausztrál bennszülöttekért?
Diáknak képzelem magam (ahogy álmaimban mindig), és bárhol ütöm is föl Vászolyi könyvét, megtisztelve érzem magam, hogy „valóságos, élő embernek" és egyenrangú társnak tart a Szerző, kinek társaságában jólesik lennem, kinek munkája nem vizsgára előírt kötelező tananyag, hanem elmemozdító élvezet, azaz „kecsesen okos csevegés". Ezzel együtt (és ennek ellenére) az angolszász mintára előretett Tartalomba foglalt fejezetcímekből kitűnik, hogy amit a kezünkben tartunk, az a legexkluzívabb tudományosság mércéjével mérhetően is tudományos mű. Ennek illusztrálására hadd említsek belőle néhány fejezetcímet: Szupraszegmentális jegyek, Szuffixáló nyelvek, Prefixáló nyelvek, Egy poliszintetikus inkorporáló nyelv: a tiwi, Inkluzív és exkluzív megkülönböztetés, Univalens igék, Bivalens igék. A be nem avatott olvasó (vagy diák) megnyugtatására mondom, hogy minden fejezetcímben szereplő kifejezés világosan meg van magyarázva a szövegben, és össze van foglalva a könyv Terts István készítette utolsó fejezetében (A könyvben szereplő rövidítések, nyelvészeti fogalmak és műszavak). És bár a címe nyelveket ígér, a könyv tetemes része, első felének nagyobbik része, voltaképpen nem is nyelvészet, hanem társadalomtudomány (angolszász műszóval antropológia), amennyiben arról a közegről szól, amelyben a nyelveket, a nyelvet használják, mutatóban és például: A nagycsalád: a társadalmi szervezet alapja, A nagycsalád mint nyelvközösség, A nagycsaládok csoportja mint nyelvjárás, Nyelvközösség: törzs, horda, banda, Nyelvváltozatok: rituális nyelv, Nyelvváltozatok: az „anyósnyelv", Nyelvváltozatok: nyelvi tabu. Amikor meg nyelvekről szól, nem feledkezik meg a nagyvilágban (és Ausztráliában) gyakori, de legalábbis még létező (a mi Európánkból viszont már régen eltűnt) pidzsinről és kreolról, e két különleges nyelvtípusról, amelyre a későbbekben majd még mi is visszatérünk (Pidzsin angol és ausztráliai kriol). És - last, but not least - amint a cím is jelzi („Aboriginal English": az ausztráliai angol egyik nyelvjárása) a nálunk már az államfői magaslatok talapzatát nyaldosó (az angolszász világban teljességgel ismeretlen) „nyelvvédő buzgóságtól" mentesen, azaz elfogulatlanul közeledik ehhez a bennszülöttek között egyre terjedő nyelvváltozathoz. „Étvágygerjesztőül" hadd hozzak föl ide néhány idézetet a könyvből. A Szerző a szakmában szokványos nyelv és nyelvjárás közötti megkülönböztetést elegánsan átlépve taglalja e kérdéskört egy valóságos - és hatalmas - térben: „Ausztrália nyelvészeti szakirodaimában elő-előbukkan az a műszó, hogy Western Desert Language, tehát nyugati sivatagi nyelv. A baj ott kezdődik, hogy nyugati sivatag tulajdonképpen nincs; akkor pedig ilyen nyelv se igen lehet. Vagy mégis? Nos, ez a »nyelv« valójában egy földrajzilag hihetetlenül szétszórt nyelvjáráscsoport; O'Grady-Voegelin (1966) találóan nevezi nyelvjárásláncolatnak (dialect chain). Átfogó belső, bennszülött neve nincs. Területe óriási [nem fárasztom az Olvasót az itt következő földrajzi nevekkel jelzett tájékozódási pontok fölsorolásával, csak jelzem, hogy hozzávetőleges számításom szerint Magyarországnál 10-szer nagyobb! S. P.]. Ezen a hatalmas pusztaságon nomadizált nagyjából a XX. század közepéig egy összesen talán 4000főt számláló őshonos népesség: 15-25 főnyi csoportokban vándorló pusztai vadászok és gyűjtögetők, akik mitizált formában ápolták a közös eredet és vérrokonság tudatát, amelyet időről időre népes rituális találkozókon erősítettek meg. Néhány ilyen rokon csoport egy-egy nyelvjárást beszélt, amely jól érthető volt szomszédos vagy közeli hordák számára, aztán kevésbé érthető lett a földrajzi távolság növekedésével, majd pedig bajosan érthetővé, sőt érthetetlenné vált a nyelvterület végpontjain. A szétszóródás egy hatalmas nyelvterületen és a viszonylagos izoláció nyilván kedvezett a nyelvi elkülönülésnek és a nyelvjárások eltérő irányú fejlődésének. Se a népességre, se a nyelvükre nem alkalmaztak összefoglaló belső nép-, illetve nyelvnevet; a közéjük tartozó őslakos (egyén vagy csoport) egyszerűen wati volt, tehát 'ember, férfi', nyelvük pedig wangka 'beszéd, nyelv'. Egyik csoport a másikra utalhatott tréfás, ugratásnak vagy évődésnek szánt (de nem sértő) ragadványnevekkel (amivel viszont önmagukra nem utaltak). Néhány ilyen elnevezés: ngányatyara 'akiknek a beszédében az ez [mutató névmás] úgy hangzik, hogy ngánya'; erre mintegy visszavágás az, hogy ngátyatyara meg 87
