Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 5. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT OTTLIK GÉZA - Füzi László: Pethő Bertalan tanulmányáról
Létezik azonban egy másik, kevésbé az apró mozgásokra figyelő, ám ugyancsak lényeges mozzanatokat előtérbe állító elemzés is, Szabó Zoltáné, aki tulajdonképpen a Tanú időszakát is kettévágja, és 1935-re teszi azt a választóvonalat, amelyet Pethő Bertalan 1943- 48-ra tett. Szabó Zoltán egyszerre volt kortársa Németh Lászlónak, résztvevője, szereplője annak a kornak, amelyikben Németh is részt vett, s tárgyilagos elemzője, eltérő szerepértelmezése, távolra kerülése okán kívülről is figyelhette Némethet, ahogyan számos más kortársát is, értekező prózájának, elemzéseinek tanulságait mintha a szükségesnél kevésbé hasznosítaná a magyar szellemi élet. Szabó Zoltán rokon volt ebben más elemzőkkel-értel- mezőkkel. Szerinte két egymással vetekedő sajátos vonás küzdelmével jellemezte Németh pályáját. Az egyik sajátos vonást a „természetes ember" megmutatkozásával, a másikat az „artificiális ember", azaz a „társadalom csinálta" ember megmutatkozásával írta le. A természetes ember ezzel az hőmmé artificiel Németh Lászlóval került szembe, az egyik a maga természetes ösztöneit, a másik a „környezetből, iskolából, ismeretekből, sznobizmusból, társadalomból, kívülről érkező becsvágyakból, nyomásokból tevődik össze, ezek, hatásától meghatározva olyasmivé összegeződnek benne, amit mondjuk az »íróság« kifejezéssel, ezzel az artificiális szóval lehetne jellemezni. Az író-képzet, ami ezekből a külső hatásokból tevődik össze, vagyis nem a saját leikéből lelkedzett, hanem társadalmilag és a környezet felől, és meghatározott, részben diáko- san vagy tanárosan konformista." A két ember, magatartásmód, íróeszmény érvényesülését Szabó Zoltán más-más időszakaszban látja Némethnél, pályáját a természetes ember uralma jellemezte, mondta, 1935-ig, a reform elakadásáig, az artificiális emberé pedig 1935 után. „így teszi az élet másodikfelére az »íróság« képzete és az írói pálya Németh Lászlót olyan tragédiái egyéniséggé, akinek a sorsa, emelkedése, s végül a végzete, természetében eleve meg van határozva. Németh László alkat és képlet szerint nem tipikusan író, maga is úgy hiszi, nem elsősorban művész, alkata inkább a »szellem emberé«-é. A pálya folyamán az első évtizedben - 1935-ig - a hódítást, a képességek szerteszét szórását parancsoló »hőmmé natúréi« az úr, Németh László tehetsége természetének megfelelő korszaka: kalandozások kora. Fiatal kora a váltott vállalkozások kora. Megvan az artificiális, kívülről érkező ellenerő is, de a döntés a tehetség természete szerinti döntés. Az a feljebb rendelt lélekben, ami valóban felsőbbrendű, mint a kapott képzetekből összetevődő tanáros, diákos ellenlábas." Az artificiális ember győzelmének, mondja Szabó Zoltán, messze ható következményei lesznek majd. Elsőként az, hogy a lélekben felülkerült a mű, a nagy mű vágya, majd az, hogy meghatározóvá válik a tizenkilencedik századiasság, az „irodalmi klasszikusság" iránti vágy: „a rendes tanulmány, a nagy regény, az igazi történelmi dráma, a klasszikus vígjáték: ez adja a gondolatnak, az indulatnak, a vágynak és az iszonynak, a használni akarásnak és az értelemnek azt a kifejezési formát, ami maradandóvá s jelentőssé teszi a művet". Az íróság tudata, a nagy, akár a nemzet egészét reprezentáló mű iránti vágy adott, ha ugyan adhatott felmentést azért a gondolati önáltatásért, amellyel Németh a korral való küzdelméből a mű kedvéért kilépett. Szabó Zoltán ezt is érzékelte: „És árva Németh László ezt (mármint az önáltatást - F. L.) tudta. Ha nem tudta volna, nem érezte volna nagy műveinek minden diadalát kudarcnak. Ezért félt annyira minden bemutatón. A Tanu-számok megjelenésekor sohase félt, a rákövetkező harcot egyenesen kívánta. Az már a történelem csinálta környezet és helyzet következménye volt, hogy erről az útról nem volt visszaút, a lelkében lelkedzőhöz, a maga mivoltát kifejezőhöz, az ezt tükrözőhöz, a hőmmé naturelhez.... Csak kiút volt horizontálisan a vásárhelyi vagy nem-vásárhelyi Certosába előbb, onnan vertikálisan fölfelé." (Szabó Zoltán: A tusakodó ember, in: Szabó Zoltán: Ősök és utódok, 1984. 234-236.) Szabó Zoltán gondolatmenete, ha nem is azzal az élességgel, s ez különösképpen a határvonalra vonatkozik, nem az 1935-ös választóvonalat megkérdőjelezve, hanem inkább arra utalva, hogy 1935 után is jelentkezett a természetes ember, Németh pályájának értelmezésekor nem hagyható figyelmen kívül, Némethnek az íróságához való ragaszkodása 67
