Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 3. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Kik voltak, mik voltak a kecskeméti tőzsérek?
Csupán egy tucatnyi személy, egy tucatnyi család gazdasági és társadalmi hátterének felvillantása kellő alapul szolgálhat ahhoz, hogy a kecskeméti tőzsérekről néhány fontos megállapítást megtehessünk. Az első feltétlenül az, hogy ezek kivétel nélkül a város teljes jogú polgárai voltak, tehát mindegyiknek volt a városban háza, telke. További közös vonás, hogy csaknem kivétel nélkül valójában gazdák voltak. A többségük birtokában volt egy-egy ún. pénzeskert, amit vagy maguk, vagy eleik pénzen vásároltak meg, és nem a várostól kapták bérbe. Tehát ezek a szántók, legelők valójában saját polgári tulajdonuk volt, amelyen többirányú mezőgazdasági termelést folytattak. Szinte kivétel nélkül művelték szőlőjüket, amely a család, a gazdaság számára az évenként szükséges bor mennyiségét általában megteremte. Nem túlzás azt állítani, hogy a kor lehetőségeinek, követelményeinek megfelelően elsődlegesen jószágtartók voltak. A szarvasmarha- és a juhtartás csaknem mindegyiknél számottevő volt. A nagy kockázatot követelő és számottevő eredményességgel kecsegtető széleskörű lótenyésztésre viszont már kevesebben vállalkoztak. Néhányan viszont - paraszti körülmények között - hatalmas ménest tartottak. E tőzsérek többsége számottevő haszonnal üzemeltette saját szárazmalmát. Deák Pál és a Kalocsa család hármat is. Felhalmozott jelentős tőkéjükből elsődlegesen a városnak nyújtottak hitelt, amelyért igen komoly kamatot kaptak. Tehát azt fogalmazhatjuk meg, hogy gazdasági tevékenységükön belül a kereskedés, a tőzsérkedés nem vált elsődlegessé, de még meghatározóvá sem. Ez mindössze a kínálkozó lehetőségekhez igazodó, inkább csak kiegészítő, de gyakorta számottevő haszonnal járó foglalatosság volt számukra. Hivatali elfoglaltságaik, gazdaságuk irányítása miatt vagy a kedvezőtlen kereslet esetén nemritkán éveket kihagytak egy-egy vállalkozásuk között. A legnagyobbak részben saját jószágaikat, részben pedig a környéken felvásárolt állatokat és állati termékeket vitték a királyi országrész városaiba. Az állatkereskedelem mellett a különféle állati termékek és a bor forgalmazása jelentette számukra a legnagyobb hasznot, de kereskedtek kisebb tételekben iparcikkekkel is. Kétségtelen, hogy a hódoltság békésebb évtizedeiben a cívisek nagyobb hányada számottevő gyarapodást élt meg. A jobbágyfalvak lakosaihoz képest - már a hódoltság előtt is - vagyonuk meglepően nagy volt. Mindezt a fáma olykor a valóságosnál is nagyobbra, szebbre festette. Nem lehet véletlen, hogy a tatár hordák és a kuruc csapatok egyaránt az alföldi városokból reméltek nagy prédákat kifacsarni. A hódoltsági lét egyébként is - főként a háborús esztendőkben - ezernyi kockázattal járt. A rideg állattartás sikeressége mindig az időjárástól függött. 1663-ban a rendkívül kegyetlen tél - nem csak - Kamarás Ambrus vagyonának tetemes részét emésztette fel. Jószágállománya túlnyomórészt elpusztult: 1300 juhából alig 150 maradt meg. A dermesztő hideg érthetően szarvasmarháit és ménesét is megtizedelte. A szárazság kevésbé pusztító, de gyakoribb jelenség volt, és sokszor állította a gazdákat és a pásztorokat megoldhatatlan feladatok elé. A gyakorta úton lévő cívisekre ezeknél kínosabb meglepetések is leselkedtek. Kamarás Ambrust 1664-ben ért rablótámadásra korábban már utaltunk. Miként már említettük, Deák Pál 1662-ben a negyedik legnagyobb adófizető volt a városban. Még ez év végén mégis komoly kényelmetlenséget kellett családjával együtt megélnie: „.. .feles tatárok jővén városunkban, eloszlottanak házanként és az mely házakban szállottának telelni, azokból az gazdákat ki is küldötték; hasonlóképpen lévén dolga Deák Pál atyánkfiának is... akarván más házat venni... az mely házban mostan szentkirályi Nagy István lakik... Deák Pál atyánkfia élőnkbe szólította Nagy Istvánt, megkérdezve előttünk, hogy vagyon-e kedve házvételre avagy nincs; előttünk azt feleié Nagy István, ő jövevény lévén, örökös házat nem vehet, merthogy más jobbágya; az idő nyílván [tavaszodván] őneki kelletik menni Szentkirályra." A bíróság döntése: Deák Pál a korábbihoz ezt az újabb házat „...vegye meg, és bele menvén lakjék benne 58
