Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 1. szám - Veress Miklós: Nulla egy tizenhárom; Ősi hetes; Utolsó postám Szigligetből

s amelynek ediculumában ott viaskodik máig Szentgyörgy, míg itt fordítva áll a bál, hogy a szerelmében csalódott Harlequin üvegbuborékot fú s egyszersmind furulyái.

Nohát! Dolgoztam épp eleget, de ez már versen túli légyott - döcögni árkon-bokron át, hogy megpaskolhassuk-e még ott Prímaverácska tomporát (egyben bocsánatot kérve a költő-hitvesnek legott), ki úgy szerette, mintha testvére volna a borsosi szobor, mert némiképp hasonlított a nyurga Margitra valahol, ki tőlünk végképp megszökött sokakkal együtt tizenhúsz éve. Itthagyván Szigliget-rögöt reánk. S pocoktúrásokat.

Ha virágot adunk ölébe, a Leány visszabólogat.

Oda, hol kastéllyal határos dombról egekbe most is fölnéz, bár halóban: Libáni Cédrus.

S visszaint valamennyi csontkéz.

Mert régi fényben odabenten, a poharas könyvtárteremben régóta üres a helyem, de kik játszódnak nélkülem, bizonyosan engem is látnak, akiket annyira szerettem barátnak, apának, anyának, s úgy élnek bennem - hogy helyettem.

Ablakon túlról ki reám les - füstjeiből Nemes Nagy Ágnes, s ki színeink vásznakba mossa, kacag, harsog Szántó Piroska, ám kritikáit is kiállja Vas István eleganciája,