Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2. szám - Kelemen Lajos: Minden : lélek és megtestesülés : Villányi László : Ámulat

Ha igaz az, hogy a prózai külvilágból egy nagy belső életre nyíló darabjaiban ódái, elégiái reminiszcenciák bújnak, igaz az is, hogy e művek az ember legkényesebb dolgait illetően teljességgel kendőzetlenek. Továbbá igaz az, hogy a csiszolt formát még fényesebbé teszi a költő személyessége és fesztelen hangja; hogy itt az anyagon, a színeken, a felületeken eszme csillan át, azaz a szeszélyek, véletlenek és tapasztalatok fölötti másik világ, s mindez az Ámulatot a szerelem és szeretet egyetemes leckéjének egyik változatává emeli.

Az örök téma, amelyet maradéktalanul átélni csakis félhomályban lehet: hol itt az egyetemesség fénye? Épp a kicsiségekben: hogy minden tárgy, jelenség és történés a legemberibbre, vagyis beszédre szuggerálja a szerelmest: mily különös csoda, néz szét ő, megtértem az egyszerűséghez, s telítve vagyok világgal - ez artisztikus igények nélküli irodalom, amely beszélgetésre indít, azaz egy másik, a maga módján káprázatos születésre. A valóság-szag, az érdes anyag, a test, a jelentéssel csordultig telő szavak káprázata ez. Aki ráérez, hogy e beszéd, e látszólag könnyed nyelvezet páratlan finomságai mekkora távolságokat fognak át, abban csakugyan titkokkal teli párbeszéd folyik. „Ki olyan szerencsés, hogy saját, hajdan közömbösen / hordott ingét gombolja szerelméről? S akkor még / szót sem ejtettem bőröd és szám találkozásairól." (Ki olyan szerencsés) - íme, a szavak túlfe- szítésétől mentes beszámoló testnek a test profán és mohó habzsolásáról. S a szellem, a szentség nyelvére áttéve ugyanez: már mint a szeretet lelket elragadó törvénye szárnyal fel: „Mennyire elbűvölt / mindkettőnket, amikor egy református esküvőn hallottuk, / amint a menyasszony és a vőlegény megvallja: veled / megelégszem. A szeretet folyton felül akarja múlni a másikét. "(Hétfőn is milyen vidáman).

Az efféle messzeségek, s a messzeségeket összekötő egység adja meg Villányi László lírájának léptékét. Azok a szavak, amelyeket a hétköznapokhoz oly konokul hű részletrajzok festése közepette is nehéz, sőt: talán nem is mindig kell kimondani, mert a meghitt csönd tartja érvényben őket. Az az érzés és sejtelem, hogy a világ kicsiny és nagy káoszainak hódító erőfeszítése ellenére valamiképp újra és újra csodává fajul az élet.

„Meghaltam álmodban, / egyetlen éjszaka alatt többször is. / Időtlen idő, míg melletted ébredek." - fogalmazza Villányi László az Amulat tetőpontján. Hiába, no: valójában akármekkora is a remény, képtelen annyira lekicsinyedni, hogy legbelül ne legyen egyúttal hatalmas. (Orpheusz Könyvek, Budapest, 2011)

101