Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2. szám - A csillagórákból könyv született : Herczeg Jánossal beszélget Staar Gyula
Szóval, az a gyakorlat, teherbírás, amit tanár koromban másfél évtizedig mindennapi munkával megszereztem, sokat segített a Lacival folytatott beszélgetéseinknél. És ezt kellett használnom az Iskolarádióban, ahol kollégáim már korábban kidolgozták ennek a folyamatnak a rádiós módszereit. A türelmes mikrofonok és a néha türelmetlen hangtechnikusok előtt spontán dolgozni a gyerekekkel, majd a „hangzsákmányból" kiválogatni a gondolati elemeket, Schiller Róbert szavával élve: in statu recipiendi. Ez a magyar Iskolarádió műhelyének specialitása volt, ami nagy elismerést aratott a nemzetközi konferenciákon. Mások fölolvastak, színészekkel vettek föl tantörténeteket. Én ezt a rádiós módszert készen kaptam. — Kíváncsi vagyok néhány technikai részletre. Amikor ketten maradtatok, milyen időkorláttal dolgoztatok?- A véges végtelen egyes adásai 30 percesek. Ebben a szövegrész 25-26 perc lehetett. A gondolati egységek elválasztásánál 2-4 rövid zenei bejátszás, a szignál, konferálás elején-végén, ez összesen 4-5 percet vitt el. A hanganyag felvétele csaknem másfél óráig tartott. Keresgélésnél, taktikai megbeszéléseknél leállítottam a magnót. 90 perces szalagot vittem, s figyelmeztettem, ha a kazettát meg kell fordítanom, akkor tartalmi részeket is ki kell majd vágnom. Persze többnyire fordítanom kellett, főleg, ha hosszú volt a felfutás. Az volt jó, ha a felvett értékes hanganyag nem volt több 45-50 percnél. A vágás során ezt tartalmi csonkulás nélkül lehetett a felére csökkentenem. — Hogyan ? — Amikor a papírjai mellől sikerült kicsalnom a szoba közepére, és már ott folyt a tánc, akkor sok szép esemény történhetett. Laci menet közben újabb és újabb színeket vitt gondolatmenetébe, amit gyakran újrafogalmazott, egyre pontosabban. Futtában patkolta a lovat. Az én feladatom kettős volt: érdemben kellett hozzászólnom, labdákat adva fel Lacinak, illetve képviselnem a hallgatót, rákérdezve a kétséges részletekre. így a beszélgetés közben ismét végiggondolta a dolgot, újra elmondta, helyenként sziporkázóan, egy-egy ötletétől felvillanyozva. A változatokat azután selejteztem, illetve montíroztam. Itt világosabban fogalmazott, de ott volt egy frappáns mondata. Kiveszem onnan, beillesztem ide, és csodák csodája: hangmagasság, ritmus, hangsúly stimmel. Mintha egybemondta volna, pedig eredetileg volt közte tíz perc. Ezek a szerkesztő csillagpillanatai. Érdekes a gondolat születése! Darabokban jön világra, de tudat alatt emlékszünk saját magunkra. Ez a rádiószerkesztők gyakori élménye, nem lehet véletlen. Amikor úgy 30 percre leszorítottam a szöveget, már nyert ügyem volt. A tisztítással megnyertem a hiányzó időt, még kis gondolkodási nyekegéseket, hatásszüneteket is meghagyhattam itt-ott. A vágás 2006-ig kemény munka volt, megszámlálhatatlan ragasztást igényelt. Azután megjött a digitális technika, de áldását már csak egy évig élvezhettem. Matektanárként ugyanígy jártam a zsebszámológépekkel, de a Csillagórák megírásakor az internet már a legjobbkor jött. Laci követéséhez folyamatos nethasználat kellett. Egyszersmind az ő műveltségével tesztelhettem a tartalomszolgáltatást, a kétéves munka közben jól érzékelhető fejlődést észleltem. — Mennyit dolgoztál egy-egy ilyen adás véglegesre formálásán? — Kétszer, vagy háromszor 4-5 órát. Mikor a nagy figyelmet igénylő, folytonos döntésekből álló munkába belefáradunk, nem érdemes tovább erőltetni. Kimerültén már csak ronthat az ember, nem vesz észre fontos részleteket, kapcsolódási pontokat. Ha szerencsém volt, két nekifutással összeállt, ha nem, akkor harmadik menet is kellett. Különös élmény egy Vekerdi László-színvonalú ember órányi beszédével 10-15 óráig foglalkozni. 86
