Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2. szám - Kabdebó Lóránt: "Kitalálja az életet" : Szabó Magda emlékezése (Bécs, 2000. október 24. és 27. között)
da Azraele Jókaitól, mert nyilván nem tudta, hogy hova tegye. Nem hiszem, hogy Jókait olvasott. Lassankint mindenkit megismertem, mert mindenki bejött az államtitkárhoz, és én ültem a fogadóasztalánál, nekem kellett átengedni őket, én nem hagyhattam el soha a helyemet, mert én portás voltam. KL: Kik dolgoztak még körülötted? SZM: Szőllősyt, a zeneszerzőt ti is ismeritek, meg Főnyi, a festő. Ok voltak a Művészeti Főosztály, aminek én a tagja lettem. Az irodalmi referens Kardos László volt. Lengyel Balázzsal is egy minisztériumban dolgoztunk. Meg Kálnoky is ott volt valahol. Nemes Nagy Ágnes is az épületben volt, a pedagóguslapnál. KL: 1946-tól a Köznevelés című pedagógiai folyóirat munkatársa volt. Először kinek mutattad meg a verseidet? SZM: Senkinek. Anyámnak. KL: Jó, de itt, közülük? SZM: Gondolhatod, hogy nyakig voltam mindenben. Kardos is látta a verseimet, most jut eszembe. Juhász Géza is látta, még Debrecenben, de egyik se talált benne semmit. Úgyhogy biztatásról szó se volt. Kardos azt mondta, hogy nagyon jól tudom a metrikát, úgyhogy érdemes fordítással foglalkoznom. De csak úgy mellesleg mutattam meg, hogy ez is van, meg az is. Amikor más dolgunk éppen nem akadt. Nem érdekelt ott senkit. Őszintén szólva mindenkit a saját munkássága érdekelt. Balázs volt az egyetlen, akit a más munkája jobban érdekelt, mint a sajátja. Ő volt a született kritikus. Es akkor aztán gondoltam, ugyan mit veszthetek? Flátha kiderül, hogy én is tudok verset írni. Nem olyan rosszak azok. Olyan lázas még nem voltam az izgalomtól, mint mikor a Centrálban először megláttam azt a házaspárt, akikről biztosan tudtam, hogy ők értenek hozzá. KL: Hogy mentél a Centrálba? SZM: Hívtak Balázsék, hogy találkozzunk. Mert most alakul ez az egész fiatal közösség, állítólag én írok verseket, látni akarják. Én aztán reszkető szívvel megjelentem a Centrálban egy csomó verssel, és akkor belépett egy tüneményesen szép nő, mert az volt, ő volt az Ágnes a rengeteg szép szőke hajával, és azzal a különös állatszemével, tigrisszeme volt, tigrisszínű szeme volt. Nekem nem esetem Balázs, nekem a fekete férfiak sose voltak eseteim, de nagyon csinos volt. Együtt voltak nagyon csinosak. Örültem nekik. KL: És ki volt még ott? SZM: Akkor senki. Engem akartak megismerni. KL: És ők ott el is olvasták? SZM: Kézbevették és elvitték. KL: És utána szétmentetek. SZM: Majd Ágnes felhívott házitelefonon a minisztériumban azzal, hogy nocsak, nocsak. Nehéznek találtattam. Utána Balázs meg Ágnes hozta a vonzatát. Pillanat alatt találkoztam Ottlikkal. Vas Pistával meg Debrecenben. KL: Az irodalmi napokon. Ő beszélt erről nekem. SZM: Ott Balázsék is lent voltak. KL: És Rába Gyurkával? mosolyogva. Nehány pillanat múlva mind a négy oldalon fellobogott a láng, élesztve a könnyű, száraz kelméktől, s négyféléi összecsapva, mint egy égő hullám; lángmennyezetet képezett fölötte... És ő még akkor is mosolygott, boldogan, édesen. A repülő olajtól eltöltött levegő maga is meggyulladt, kéken világló tengerré válva; a máglya felett fehér füstfelhők kezdtek gomolygani, s ha olykor elhajtó a láng a füstöt, ott feküdt a leány mosolygva, boldogan. A tűzbe vetett hárfa húrjai egyenkint pattantak le az égő rámáról, fájdalmas, reszkető hangokat adva, mintha ők sírnának ahelyett, aki meghal... Midőn az utolsó hárfahúr lepattant - az odaliszk halva volt." (Török világ Magyarországon). 74
