Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2. szám - Kabdebó Lóránt: "Kitalálja az életet" : Szabó Magda emlékezése (Bécs, 2000. október 24. és 27. között)
KL: Az úgynevezett íróhajón, amivel írók kirándulhattak Bécsbe, a politikai „olvadást" bizonyítandó, te is rajta voltál? SZM: Hogyne. Tibort akkor rehabilitálták, és akkor vették vissza az írószövetségbe is, és az egyszerűség kedvéért engem is visszavettek, mert én abban a percben, mikor őt kizárták, soha többet nem mentem oda. KL: Téged nem is zártak ki? SZM: Én kizártam magamat, nem mentem sehová nélküle. 1956-ban még nagyon furcsán nézett ki Bécs, alig akartam ráismerni. Maréze sem volt már az igazi. Mindenki, a város is és az emberek is viselték a háború nyomát. Azért nem volt egyszerű Hitler szövetségesének lenni nekik se. Ennek az országnak. Mikor a német visszavonul, mindent elvisz Bécsből. KL: De azért a bécsi emlékek továbbéltek benned. SZM: Mindig eljöttünk ide, amikor már lehetett utazni. Tibor azért szeretett itt lenni, mert sose kellett figyelnie a közlekedésre. Azt mondtam, hogy erre, akkor eljövök erre, innen leszállók, itt átszállók. Nem kellett semmire figyelni. Utoljára '81-ben jártunk itt. KL: Akkor voltatok ott a Konditoreiban, amit megmutattál. Az volt utolsó közös utatok. De térjünk vissza Marézéhez. Kihez kötődtél még az ő révén? SZM: A katolikus lányok idejártak a Gertrúd-templomba. KL: Amit mutattál, a tizenkilencedik században egy gazdag kereskedő alapítványaként épült. SZM: És később ő is nagyon megszeretett, a katolikus lányok gyóntatója, a páter. Nagyon sokat adott nekem. Utóbb kiderült, hogy apám írt neki levelet és elmagyarázta, hogy mit kér tőle. Ő mondta azt, hogy ez borzasztó, hogy egész héten dolgozom, és csak a vasárnapom szabad, amikor éppen szabad vasárnapom van, mert a cselédnek nincs mindig szabad vasárnapja. És akkor az is azzal telik, hogy pénzem nincs arra, hogy villamoson menjek, tehát gyalog megyek onnan, ahol lakunk, a XVIII-XIX. kerület középső részéről egészen a Dorothiengasséig, ami ott van a Grabenen. Utána pedig, mint az őrült, nyargalok haza, mert teríteni kell ebédhez. Nem volna praktikusabb Istennel a Szent Gertrúd- templomban beszélni, és akkor van egy szabad délelőttöm is, és nem hiszi, hogy a Jóisten ne tudna ott is meghallgatni. De persze ez is apám felbujtása volt, mert ő mondta azt, meg kell, hogy ismerjem a katolikus parókiát, meg kell, hogy ismerjem a katolikus nevelést. Lenke nem volt az a kifejezett vallásos, egyáltalán nem volt az. A Régimódi történetből tudod, hogy egyik vallást sem tudta megtanulni. Amelyikbe született, reformátusnak, azt nem engedték megtanulni, és a katolikust meg úgy vállalta, hogy azt mondta, nem hajlandó letenni semmifajta vizsgát. Kezébe adtak egy gyertyát, és azt mondták, hogy most már római katolikus vagy. A vallási nevelésem teljesen az apám kezében volt. A pátert nagyon megsirattam, mikor meghalt. KL: Hogy tudtad meg, hogy meghalt? SZM: Maréze testvére volt. Ez egy katolikus család volt. KL: „Mintha fivér és nővér a maguk sajátságos világában mást látnának és érzékelnének, mint mi" - írod A nő, aki hisz című elbeszélésedben, amit én közöltem „Részlet a Für Elise című életrajzi regényből" alcímmel az Új Holnap 1996. novemberi számában. Ami az Anschluss rettegéssel teli pillanatát rögzíti. SZM: Amikor Maximiliant, az egyik lánynak a vőlegényét várjuk, ő az, aki segít nekünk pucolni a babot az asztalnál. KL: És ezzel az idegességet levezeti egy kicsit. SZM: Nem. Másnap főzni kell, bab lesz. Különben is, mindig dolgozni kell. Olyan nincs, hogy ne dolgoztunk volna. Nagyon sokat tanultam én mindenféle tekintetben. Nagyon. Majd benne lesz a Für Elise-ben, remélem. 61
