Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Kelemen Lajos: A folytatásért

A körvonalak kivésődtek, a költő helyet foglal a formákban. És bebizonyítja, hogy tényleg szinte mindenütt jelen van a vers. Ha a világ valóban megrontott, száztaktikájú, céljazavart cselekményterv, a vers majd egységbe fogja, és mint egységet summázza s rendezi a kiforratlan mozdulatokat. Ész és szív tételeinek rendezett világra vetítéséért cserébe világhoz jut: a lélek történetében az egyéniség napi konkrét története játszódik, éspedig a realitás és a látomásszerűség szomszédos tartományaiban, ahol a vizionárius meglepően természetes úton-módon ad valami tárgyias színezetet legmerészebb látásainak is. Tóth Erzsébet nem másolja e történetet; nem kopíroz, hanem stilizál. A lírai alteregó, a természet és a történelem fényviszonyaira egyaránt tekintettel, kiválaszt közel hoz, hogy a mozdulatok végtelen áradatából a lényeget rögzítse a maga jellegzetes fordulataival, „egy régi perc torkolattiizében állok", „Háztáji világegyetem. / Cafrangjaid már nem égetnek, megszabadultam. / De ha pihenni engednél, / karosszékből vágnám szemedbe nyelvtanodat." (Eltérítve, Madárijesztő) A lelkét tárja föl, egy nemzedék életérzését, az irónia és tragikum optimális arányában, olyan allegóriákat alkotva, amelyekben csupán egy csöppnyi retorika rejlik, egy kis szabadlelkű szertelenkedés, de semmi piedesztál-szónoklat, intellektualizmusuknak annál belsőbb eleme az érzelem, emennek meg állandó hűtése a földhöz kötő, alkalmasint bla- zírt próza. Tóth Erzsébet nem téveszti össze a formai ügyességet a formai komponálással. S miként valósága a novellisztikus vershelyzet, valósága a spirituális messzeség is. „egy főhajtás a télnek / egy hűséges alattvaló / nehéz vagyok a főidnek ennyi szerelemmel / szememből menekülnek a sólymok /fülem zúgása: / mintha a megrokkant tenger sírna" (Pihenj, pihenj).

Ez volna hát a vers, amely szó és szó váltakozó kölcsönhatásaképp képzetek egymásutánját építi? Látomást látomásra, halk vagy éppen tumultuózus történetekkel körítve?

Nem teljesen. Noha Tóth Erzsébetnek esze ágában sincs lemondani a szoros versszavak dinamizmusáról és energiaképző jelentőségéről, s aligha kétséges számára, hogy ami a költészetben a zérónál csak eggyel is több, az kizárólag az egymásban visszaverődő szavaknak köszönhető, nem elégszik meg ennyivel. Az összeszorított hangzatok sosem pihenő varázsa mellett a tört ritmus, másutt a hibátlanul végigfuttatott dallam éppúgy hozzátartozik művészetéhez, mint a közvetlen elbeszélés, a halmozások, a folytonos mellérendelések zuhataga, az olvadékonyabb vagy elengedettebb dikció, s a majdhogynem helyrajzilag rögzített élmény. Ismeri és használja a mondatról mondatra élő, a próza ritmusára hagyatkozó verset, melyben a varázslat annyi, amennyire a versszínpad új távlatot nyújt a modernisták örök álmának, az olyannyira reménytelenül rajongott koherenciának. A modernség, éppenséggel töredékes jellegéből kifolyólag, e ponton gyakran kénytelen meghajolni. Különben is: sok ígéretére meghajlások sora a válasz.

Ahogy a görögöknél a párhuzamosság, a gótikában a csúcsív, a modern versben a szavak asszociatív távlata kínálja a belső ritmust; érdekes, hogy Tóth Erzsébet ezt a ritmusegységet egészen a mondatokig tágítja.

Az áradó, gáttalanul kígyózó sorok eminense azonban szakértő abban is, hogy mikor kell egy szökellni akaró mondatot rövidre zárni; a romantikus igének mikor válik okvetlenül egészségére az irónia. Amennyiben a régi, ünnepélyes vers őstípusa kegyelmet nyer Tóth Erzsébet műhelyében, és kegyelmet nyer, e kegyes gesztust a szerző szemlátomást könnyedén békíti össze azzal a fiatalabb hagyománnyal, melyet a szépség különleges (komoly s komolytalan) próbatétele, az avantgárd illesztett az ősiséghez. Tanult költő, felkészültsége a fogékonyságban és az elmélyülésben nyer értelmet; az idők ütemével némiképp dacolva, egyaránt előrevaló neki a forma, a rögzítés és a mozgás. O az a szerző, aki a töredékességben is a kiteljesedés kalandját reméli megélni.

Mintha ez olyan egyszerű igény volna! Azért ír, mert mondani akar valamit.

A dolgot a különleges kötelezettségek, a morál és az emóciók, s úgy általában az érzékeny idegélet felől nézve Tóth Erzsébet lírája föltehetőleg a hátborzongató látomá106