Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - Kabán Annamária: A látomás szövegszervező szerepe : Miért borultak le az angyalok Viola előtt
vitte a szalmatetős kalyibák és törpe akácfák csúcsa fölött befelé, vitte ringó lengedezéssel, zsongó zengedezéssel a város szíve felé A földi és a transzcendens itt is, akárcsak a Kóborló délután kedves kutyámmal című lírai riportban eggyé olvad. Nemcsak az angyalok borulnak földre Viola előtt, zengve örök mennyei diadalát, hanem a földi teremtmények is mind hódolatukat nyilvánítják: Lent ezalatt a fehér s halványkék angyali tábor földre borult két oldalt s mennyei nyelven örök diadalról zengedezett. Tinti kutyám ujjongó nagy csaholásba fogott s kórusban ugattak a környék mindenfajta kutyái, a lassacskán döcögő szénásszekerekbe fogott lovak is mind fölfelé tartották fejüket s nyerítettek. A költői látomás egyre tágul. A megdicsőülés jeleként a mennyei kürtök is megszólalnak. A költő szerint az emberi nyelv, a zene, a festészet nyelve sem képes visszaadni azt a csodát, ahogy a külváros poros útja isteni, ünnepi csarnokká és a nehéz por templomi tömjénné változik. Ég és föld, mennyei és földi egybeolvadását jelzik a metonim kifejezések: Arany Violám szép homloka ívén megbomlottak a fürtök s lengtek utána, - megharsantak a mennyei kürtök s zengtek utána. Nem tudnák elmondani, elmuzsikálni, lefesteni, bárhogy akarnák: mint lett isteni ünnepi csarnok a külváros poros és füves útja, mint bődültek az áhitatos, hazabandukoló, szelíd esteli barmok, mint lobbant fel a tűz az egek lila tömbjén s lent a nehéz por, sürü templomi tömjén, mint füstölt Violának lengő légi nyomába, mint hullottak térdre az emberek és mutogattak a gyermekek és mint kondult meg fékeveszetten a nagy város valamennyi harangja: Míg a földre borult angyalok mennyei nyelven zengik Viola örök diadalát, a vers végén mintegy zenekari tuttiként szólal meg ugyanaz a gondolat. A város valamennyi harangja és orgona búgja, pengeti lant és harsona zengi: Angyalok asszonya Ó és ülni fog egykor az Úrnak jobbja felől. A versciklust záró Utóhangban - rövid, daktilusokat anapesztusokkal váltogató sorokban - a költő elbúcsúzik a türelmes olvasótól, és mindenkit együtt gondolkodásra biztat, hiszen szerinte a versben található sok hasznos igét és üdvös okosságot mindenkinek magának kell értelmeznie. A költő figyelmeztet a jelentéslehetőségekben rejlő sokszínűségre. Aktív olvasói együttműködésre apelláló, komplex poétikai-nyelvi konstrukciót juttat érvényre, amelynek magyarázatára itt azért sem vállalkozik, mert fiatal, és inkább az élmények sodrába szeretne merülni. A kutyavers hangulatát idéző boldog élethimnuszt, a fiatalság és a szerelem dicséretét zengi újra, akárcsak a ciklus első fejezetében. 103
