Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Kántor Lajos: Lászlóffy Aladárral, az ötvenes években

Ködös vágyak egy szemétkosárból, Egy elfelejtett találka, Angyali Ancsa, Lúdtalp a húsőrlőben, Bendő-ventilátor. (Utóbbi negyedik szakasza, a „padlást" és „meglásd" Ali adta rímekhez igazodva, így alakult: „Kutasd át bár mind a padlást / Gellért Sándor lesz az - meglásd / Ki e verset írta!")

Tizenéves költői koprodukcióink egyetemi jegyzeteimben megőrzött példányai közül bátorkodom kiemelni egy cím nélkülit, amelynek utolsó előtti négy sora az én nevemmel kénytelen eljátszogatni - Lajos, bajos, hajós, baljós -, s erre következik a záró versszak:

Amit mondasz, nem mind víg.

Utálom már azt, hogy Ludwig.

Kezemben ha lenne fokos,

Fejbevágni lenne okos Téged!!!

Nos, ezt a négy, illetve öt sort bekeretezte Ali, oldalra ráírta az üres helyre: „1955. évi irodalmi Nobel-díj", és berajzolt egy kitüntetést, szalaggal. A papír túloldalán pedig végre megtalálok egy egészében Lászlóffy Aladár-verset:

Oda Lajoshoz

Oh, nagy férfiú,

Kinek keblét Magasztos eszmék Tömték ki mint szalma Ki nem vagy hiú Akinek a lét Nem más mint két Kukacrágott alma, - Egyiket harapod Te, az édeset S hogy személyed lett jogunk csak fanyarra Van.

Rímjátékaink leginkább továbbgondolható darabja A költő címet viseli. A téma meghatározása az Aladáré, a sorvégeket is ő írta fel ceruzával, az én tintás (nem golyóstollra valló!) négy-négy sorom kiegészül egy ötödikkel. íme hát A költő (bár nem kapott alternatív Nobel-díjat):

Reszket a szíve, zakatol mint gong Megkövült lelke egyre csak borong.

Fájó kérdés nyilallik belém:

Hova száll belőle a remény, a fény,

Mely minden sorát átizzotta régen?

A remény, ifjúság elszáll, nem örök.

Csontjai, teste, szelleme zörög,

Ijedt a szeme. Bőre is zizeg Kezét, lábát átverte a szeg,

Bár még csak szellemét feszítették meg.

89