Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - "Alapvetően a tér volt rám hatással" : Beszélgetés Botonddal

- A spiritualitás nagy kegy, képessége pedig áldás. Ha ez az ösvény megnyílik, akkor egy harminc-negyvenezer éves kultúra tárulkozik fel előttünk, amelynek nyomait még ma is a génjeinkben hordozzuk. Az univerzumot fedeztük fel a kezdetekkor ott Afrika szívében, és ami még fontosabb, egyben azt is, hogy elválaszthatatlan részei vagyunk. Olyan dolgot pillantottunk meg akkor, amely a mi valóságunkban már nem látható. A nem látható utáni kutatás vezetett oda, hogy az egész földet benépesítettük, annak minden nehézsége ellenére. Mintegy első globalizációként. Az alázat az univerzummal és minden teremtményével szemben oda vezetett, hogy megteremtettük a ma kultúrának nevezett kohéziós erőt, amelynek hálója évezredekre nyúlik vissza, és a létünket biztosítja. Ezt elhagyva jutottunk oda, ahol és ahogy ma állunk. Ha most a spiritualitás adta kegy és áldás tudatában közelítek meg egy témát (akkor is, ha keresztény témáról van szó, mint az Utolsó vacsora esetében), olyan szellemi közelségbe kerül a mű és alkotó, hogy a kőszikla megmozdítható. Természetesen a spiritualitás önma­gában nem elegendő megmozdítani ezt a sziklát. A tapasztalat, a készség és az intuíció a munkaeszköz, amely végül láthatóvá teszi az elmozdulás minőségét.- Elkészítetted a harmincéves háború emlékére az európai arisztokrácia részvételével megrende­zett nürnbergi emlékező díszvacsora asztali szobrait, mondjuk így: a lakoma dizájnját. Ezt megelő­zően több projektben foglalkoztál hasonló témákkal, ilyen volt a Halotti tor és a Béketor. Milyen az „étkezéssel" összekötött szobrászat?- 1990-ben a Műcsarnokban terveztem először egy olyan teret, mely komplexitásában az akkor még nem használatos multimédia fogalom irányába mutatott. Ez volt az Utolsó vacsora témájának első megjelenése munkáimban. A címe akkor Sem lett volna, és szerves része az Hommage témának, mely akkor a Műcsarnok jobb oldali három kiállítóterében került kiállításra. A Sem lényege egy olyan tér megalkotása, rekonstrukciója volt, amely Leonardo festménye alapján épült volna fel, és a tárgyakon túlmenően egy akusztikus részt is magában foglalt volna, nevezetesen Mozart Requ femjének részleteit. A Sero az Hommage-téma ünnepélyes fináléja, melyben a beteljesült rombolás és a pusztítást követő felismerés. Sajnálatos tény, hogy egyre kevésbé vagyunk képesek felismerni tetteink romboló, pusztító hatását, és csak akkor eszmélünk (és sok esetben sajnos csak apatikusan össze­roppanunk), ha beteljesült az, amit nem akartunk látni. A tor (vagy közös „emlékétkezés") spirituális eredetű, és minden befolyás ellenére fennmaradt kultúránkban. A mai napig érezzük ünnepélyes felemelő hatását, ha a megfelelő módon van celebrálva. Kivétel a tár­gyi kultúrája, amely mára a kommersz és az igénytelenség áldozata lett. Ebben az emelke­dett szférában tudatunk másképp interpretálja a valóságot, és így a tér jeleit is. Drámaiabb és koncentráltabb az észlelés. Ezt bevonva a téralkotásba új, más rétegeket lehet megnyitni az érzékeken keresztül a szemlélő tudatában. Itt kap hangsúlyos szerepet a téralkotás, amelynek szerves része a tárgy. Egy ilyen tort készítettem 1995-ben az Andrássy úton szervezett kiállításomhoz is.- A kisplasztikáktól a komplett térinstallációkig, sőt transzkontinentális projektekig jutottál, mint amilyen az Alexandriai Könyvtár volt. Mi volt ennek a fejlődésednek a belső hajtóereje?- Alapvetően a tér volt az, ami ezt a fejlődést előidézte. Ha abból indulunk ki, hogy a térbe állított tárgy mintegy kivág a térből egy darabot, és ezzel hat rá, azaz befolyásolja azt, és együttesen hat a szemlélőre, akkor feltétlenül számításba kell vennünk a teret akkor is, ha az „üresnek" tekinthető. Az első kisplasztikáimat kazettákba állítottam, és ezzel saját teret biztosítottam számukra, amelyben „mozoghattak". Ezzel a külön terükkel függetlenedhettek a nagyobb kiállítótértől. Egyúttal ez egyfajta védelem is volt. A nagyobb 62

Next

/
Oldalképek
Tartalom