Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - A riporter műhelye : Ryszard Kapuścińskival beszélget Marek Miller
lom formájában jelentkezik. A kérdés az, hogy mennyire észleljük ezt a nyomást. Amikor Mexikóban voltam, a jelek arra utaltak, hogy háború fog kitörni Honduras és Salvador között. Összegyűlt ott egy rakás tudósító. Ereztem, hogy valaminek történnie kell - olyan volt a légkör -, hogy valami ki fog robbanni. A többiek aztán mind elmentek, én egyedül maradtam ott, s a csupán egy hétig tartó háború első két napján én voltam az egyetlen tudósító, aki az egész világot ellátta hírekkel, aki információkat közölt arról, mi történik a fronton. Én éreztem, hogy az a háború ki fog törni, és ki is tört. A kollégák elmentek, másnap pedig már jöttek is a repülők, potyogtak a bombák, őrült lövöldözés kezdődött. Nos, ez az intuíció. A riporter nem lehet meg nélküle. (...)- Nyilatkozataidban gyakran érinted a magány kérdését mint az egyik leglényegesebb problémát. Hogyan fest ez a gyakorlatban? Miért hangsúlyozod ezt olyan gyakran?- Azért hangsúlyozom, mert sokan vannak, akik szélsőségesen nehéz helyzetbe kerülve megtörnek. Depresszióba süllyednek, nem bírják tovább. Az ember kikapcsol, fekszik az ágyban, nem mozog, és ez már depresszió. Képtelen bármiféle tevékenységre, nem tudja magát rávenni semmilyen munkára. Vagy órákon át ücsörög egy bárban, s meg se moccan. Nincs ereje kimenni vagy bármit csinálni. A depresszió az egész világon egyformán fest. Ugyanúgy, mint a skizofrénia, semmi különbség nincs köztük. Nagyon nehéz az ilyen állapotot leküzdeni, ha az ember hónapokon át egyedül van, mindig más-más helyen, s mindenütt idegenként kezelik. A magány érzete nagyon komoly gondot jelent a munkámban. Ez nem csupán olyan magányérzet, amilyet más emberek között élünk át, mondjuk Varsóban vagy más hazai városban. Az én esetemben ehhez még olyan tényezők is társulnak, mint az idegen táj, idegen nyelv, gyakran egy másik emberfaj, kultúra, vallás, másmilyen konyha... Ott már totálisan magányos vagyok. Az ember megérkezik a szállodába, ahol üres szoba várja, ahol nincs kihez szólnia. Én többek között ezért is dohányoztam. Már rég le akartam szokni, de nem ment, mert a cigarettafüst olyasvalami volt, ami mozgott. Amikor beléptem a hotelszobámba, csak a négy üres falat láttam, és tudtam, hogy semmi sem fog ott mozdulni, pedig hát - gondoltam - valaminek mégiscsak mozognia kell, valaminek történnie kell. És ilyenkor rágyújtottam. És megjelent a füst, kezdetét vette valamiféle mozgás abban az üres szobában. Sokszor egyszerűen azért dohányoztam, mert az a cigaretta, az a fodrozódó füst (tudom, hogy ez most olyan, mintha a dohányzást propagálnám) abban a magányban hasonló funkciót töltött be, mint egy kutya, egy macska vagy más állat. Valami mozgott, valami jelen volt, létezett. Valahol még az ilyen pótszer is valamilyen pozitív szerepet tölt be az erőtlenséggel, apátiával folytatott harcban. Ezenkívül különösen nehéz az embernek munkára fognia magát afrikai körülmények között, még csak nem is a trópusi viszonyok miatt, hanem azért, mert nincs semmiféle kontrollja, mert csakis magára van utalva, hiszen a központ, amelynek dolgozik, messze, néha több tízezer kilométernyire van. Az ember nem látja, nem érzi a jelenlétét, olyan valakinek dolgozik, aki valamiféle absztrakció csupán. Vagyis az önmagunkkal folytatott harc ilyen körülmények közepette nemcsak a munka miatt döntő jelentőségű, de egyáltalán a túlélés miatt is.-A magányban eltöltött évek változtatnak-e valamit az emberen, hatással vannak-e világszemléletére?- Próbáltam ezen elgondolkodni, de azt hiszem, hogy alapvetően nem, amikor ugyanis véget ér a magány időszaka, az ember visszatér normális állapotába, ugyanaz lesz, aki volt. Valahogy úgy van ezzel az ember, mint a fájdalomérzettel. Ez is egyfajta meddő tapasztalat, olyasmi, amin túl kell esni, mint egy kínzó fogfájáson. * * * 53
