Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - Buda Ferenc: Derű - ború : Tűnődések fehérről, feketéről V.
Ugyanazon év nyárkezdetén született meg harmadik lányunk, gyermekeink sorában a hatodik: az utolsó. Már az ő kisebbik fiacskája is betölti a második esztendőt. Unokáink többségével együtt ő már a XXI. század szülötte; közülük csupán kettő az, aki még a letűnt XX. század utolsó évtizedében nyitotta rá szemét a napvilágra. E mindinkább személyes vonásokat öltő kalkulációt azzal az úgyszintén magánjellegű adalékkal egészíteném ki, hogy a fenti viszonyítási számok és adatok - a Kosztolányihoz és József Attilához napra pontosan kapcsolódók kivételével - a feleségemre is érvényesek: mindketten ugyanabban az esztendőben születtünk. (Ám ebben a véletlenszerű egybeesésben kettőnk részéről semmiféle előzetes szándékot senki ne gyanítson.) * A gyerekkor - gyerekkorom - számomra ismeretlen udvarainak képzeletbeli, elváltozott világa merül fel emlékezetemben. Talán az mozgatta-lódítot- ta meg a fantáziámat, hogy akkoriban nemcsak a gyérebben, levegősebben beépült részeken, hanem a város tömör szívében, például a Vár utca környékén is akadtak kertes udvarok. Tudván tudtam, hogy az utcára néző házas telkek zárt során túl ott van egy másik utca, hasonló házak szorosan összezárt sorával, ám úgy képzeltem mégis, hogy a telekvégi kertek, amelyeket a nagy ritkán nyitva felejtett kapukon át rövid időre megpillanthattam, ezek a dúsan zöldellő bokrokkal, magasra nőtt színes virágokkal és metszetlen gyümölcsfákkal átláthatatlanul beültetett-benőtt kertek a valóságos tér korlátain és határain túlterjedve egy másik, a korábban már megszokotthoz képest idegen, titokzatos, s feltáratlan titkai és szokatlansága folytán kissé félelmetes világba vezetnek. Kettős érzés fogott el mindannyiszor a láttukon: a kalandvágyó, izgatott kíváncsiság, ami arra ösztökélt volna, hogy lépjem át a kerékvetők közt feszülő láthatatlan választóvonalat, s vágjak neki az ismeretlennek, ám azzal egyidejűleg egy néven nevezhetetlen borzongás is - mi lesz velem, ha nem találok vissza abból a ki tudja meddig mélyülő, sűrű zöld leplekkel, ágakkal-bogakkal burjánzó-sarjadozó útvesztőből a magam kevéssé izgalmas, ám határozottan, egyértelműen s józanul biztonságos közegébe. Anyámmal kézen fogva, talán úgy négy-öt évesen jártam először azokon az utcákon (legalábbis ekként emlékszem rá), első képzelgéseim is akkor kaptak - no, nem szárnyra: még csak lábra - bennem az idegen kertek láttán. Felnövekedvén, s már kíséret nélkül, számtalanszor megfordultam azon a környéken, s az eredetinél fakóbban s haloványabban ugyan, de színével s fonákéval együtt felmerült bennem az a hajdani érzés. Megesett néha, hogy álmodtam is ezekkel a mesebeli másik világ mélyébe hívogató kertekkel. Ébren azonban többé már nem éreztem késztetést, hogy oda belépjek: tudtam, hogy néhány tő félig-meddig elvirágzott rózsán, négy-öt ribiszkebokron, meggyfán, senyvedt szilvafán s az átellenes utcasor meg a tőszomszédos telek házainak kiábrándítóan közeli, puszta falain kívül egyébre aligha találnék. 19
