Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Rabinowich, Julya: Hasábfej
végigsiklik a hajamon, a zöld arcomon, a fekete ruhámon. A vidám kis csengety- tyűkön, amelyeket a copfjaimba fontam, hogy el ne vesszek. A lerágott körmökön, az indiai gyűrűkön, az óriási fejhallgatón, amelyek védelmet nyújtanak számomra. Nem találnak fogást rajtam. A régi Aeroflot gépekkel ekkor már csak régi szovjet hivatalnokok repülnek, akiknek szabad Nyugaton dolgozniuk. Külsőm nem fedi képüket azokról a bécsi üzletemberekről, akik az első bátortalan nyitás után szórványosan felkeresik a Szovjetuniót. Rajtunk kívül már nem száll föl senki. Fél óra múlva kigördül a gép. Az utastér kafkai ürességében úgy jelenik meg a két stewardess, ahogy én vagyok beleveszve a félhomályba. Érzem testemen a növekvő sebesség nyomását: mintha át akarna passzírozni az ülésen. A kerekek egy rántással elválnak a földtől. Behunyom a szememet, és csak hosszú idő múlva nyitom ki, amikor az éjszaka már szorosan körülzár bennünket. A légikísérő kisasszony műanyag tálcát tesz le elém, amelyen egy színtelen csirkedarab található, szőlővel körítve, és egy szelet kenyér. Elkínzott pillantást vetek rá, felismerem a menüt, amelyet már tizenhárom éve is felszolgáltak a bécsi repülőúton, öklendezés fog el az étkezés gondolatára. A tálca ferde helyzetbe kerül, kicsúszik a kezem közül, a tyúk az ölemben landol. Mielőtt elájulok, megkapaszkodom benne. Egy kis régies flaskát látok, amelyet a tanácstalan stewardess az orrom elé tart, miközben ijedten felszólít, hogy szippantsak mélyet belőle. Ki akarok szállni. Azonnal. Mikor egy órával később orosz földre lépek, csak az érkezési csarnokban tűnik fel, hogy a csirkecombot még mindig a kezemben tartom. A hivatalnokokat úgy letaglózza a megjelenésem, hogy ez a részlet már nem is lepi meg őket. Undorodva turkálnak indiai hátizsákomban. Büszkén felmutatom a személy- azonosságomat. Az útlevelemben a punk-virágkoromból való fénykép: ezüst csirkecsont a fülemben. A hajam és szemgyűrűm királykék, poloskás süvegem úgyszintén. A házinyulam is rajta van a fotón: feje, az enyémhez simulva, pontosan beleillik állam és nyakam hajlatába. Az orosz vámhivatalnok, baksis reményében, követeli, hogy mutassam fel az állatot. Vége a vidámságnak. Borzadva emlékszem ostoba ábrázatomra, a sírógörcsre, a neszesszeremben való idióta tur- kálásra, míg végül is használt rúzsommal sikerül befognom a száját. Könnyeim, és főleg az üres táskám meggyőzik. Pecsétet vernek az útlevelembe, közvetlenül az NDK, az USA és Izrael pecsétjei mellé. Nemzetközi tenyészdisznó vagyok, jó papírokkal. Élő szállítmány. A csattanás kiszakít révületemből. Mentesítem a környezetet a csirkecombomtól, de hiába keresek kólát, az új haza üdvözletét. Nem tudom, hol vagyok. Összecsapom a koszlott útlevelemet, bedobom a hátizsákomba, az érkezési oldal várótermébe nyíló tejüveg ajtó felé imbolygók. Hegyes csatos csizmám orrát fixírozom. Rokonaim, remélhetőleg, ijesztőnek 38
