Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 10. szám - Tolnai Ottó: Benes József és Gerle Margit szegedi tárlata elé
látnánk. És már hozzá is kezdenénk fejtéséhez, mert nincs szebb foglalatosság a zöldborsó (az élő zöld csapágy) fejtésnél... Hol meg szűk szkafander sejlik. Hol pedig egy báb mutatja belső anatómiáját. És mi nem egészen értjük, egy egysíkú lénynek, hogyan is lehetnek bonyolult belsőségei. Most, szabadkai tárlatán - mert éppen szabadkai tárlata után beszélgetünk Benessel, szabadkai (Reichel-palotai) tárlata után - szegedi (Reök-palotai) tárlata előtt mesél nekünk Duránci, aki már középiskolás kora óta kíséri Benes munkásságát, megnyitójában menhireknek nevezte ezeket a képződményeket. Alföldi menhireknek. A nagy sömmibe (az alföldi festők, Kosztka és Tornyai sömmijébe) magasodó, fúródó menhireknek, a vajdasági művésztelepekhez kötve, alföldi festőként határozva meg őt. Duránci szép megnyitóját hallgatva én két irányba kalandoztam. Az jutott eszembe például, hogy Benes az oromháti-velebiti ásatásokon mint rajzoló dolgozott volt. Vannak munkái, amelyeken a régészek ásatási gödrei a tanyák fóliával takart silógödreire emlékeztetnek, fenekükön valami fétissel... Ezt a fétist emeli majd fel, monumentalizálja Benes. Ott, Velebit és Oromhát között, ahol különben nem csak a régészek dolgoznak a nagy sömmiben - járásszéli tanyám pontosan erre a nagy sömmire néz -, hanem az olajfúrók is. Igen, valahogy úgy magasodnak a nagy sömmibe Benes díszes, mint pásztorbot díszes féregfigurái, akárha a fúrótornyok, éjszaka nem tudjuk, kik közelednek, lépkednek felénk, miféle fantomok, jóllehet az ember már derékig földbe ásva, sőt már ezek a munkások, a nagy sömmi munkásai, földművesei, konkrétabban az alföldi parasztság, a fejéig földbe ásva - ám Benes, szemben azokkal a tudósokkal, akik meghaladott kategóriának tudják a parasztságot mint olyant, váratlanul, az utolsó pillanatban felállítja, az utolsó pillanatban monumentalizálja, a pusztára, az égre vetíti őket, új, pozitív gólemekként, szemben a negatív gólemekkel, igen, igaza van Duráncinak, a nagy sömmi semmis férgeinek, féreglényeinek monumentális emlékművei, menhirjei. És minden bizonnyal így, mint a Húsvét-szigetek szobraira, lel majd rájuk egy következő civilizáció, ha lesz egy következő civilizáció, és nem érti, miért, hová is kapaszkodtak ezek a nyúl vány lények... De azon is tűnődtem Duráncit hallgatva, hogy nem lehetséges-e az, hogy éppen Benes József művészetében teljesedik ki - realizálódik egyértelműen az alföldiek (a szolnokiak, vásárhelyiek, zentaiak, topolyaiak) álma, Párizsa, Rómája? Abban a pillanatban, Duráncit hallgatva, azt mertem mondani, igen. És ebben az igenben Domonkos István svédországi Benes-szövegének sugallata is benne volt, mert a maga módján Domonkos is kimondta ezt a Forrásban megjelent szép, fontos esszéjében. Igen, ez az én alkalmi, Gerle Margit és Benes József közös szegedi tárlatát meghirdető szövegem, mert hát azzá szeretne lenni, nőni, lévén hogy igen sokat várunk e tárlattól, valójában Benes szabadkai tárlatának ismertetőjéből nőtt ki, abból a momentumból, ahogyan a tárlat másnapján Jutkával az egyik szabadkai kávéházban találkoztunk, volt velük, és ahogy ebéd közben Benes mesélni kezdett nekünk. Mert csak most látom, pontosítani kell a fenti szöveg egy mozzanatát. Ugyanis amikor Benes megpillantotta grafikáját ama hollywoodi filmben, nem akarva hinni szemének, Margitért kiáltott... És el tudok képzelni hasonló pillanatokat, amikor Gerle Margit befejezve egy-egy munkáját, amikor agyaggá 45
