Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 4. szám - Rózsafalvi Zsuzsanna: Elbeszéléskötet mint szöveg-tárlat: Pienták Attila: Tárlat
Elbeszéléskötet mint szöveg-tárlat Pienták Attila: Tárlat Pienták Attila elsőkötetes novellista elbeszélései nem ismeretlenek a kortárs irodalmi folyóiratok olvasói előtt: Tárlat című kötetének írásait a Napút, a Palócfóld, a PoLiSz, a Lyukasára és az Argus közönsége már ismerheti. Azonban - miként a dm is sejteti - a Tárlat több, mint a szerző másfél évtized alatt (többnyire) már megjelent írásainak összessége; s a kötet ríme sem csupán annak bevezető írásáéval azonos. Hangsúlyosan tudatos kompozíciót ígér a Tárlat azáltal, hogy a szerző a világ dolgainak időben és térben is széles spektrumát teszi novellatémává, s témagazdagsága ellenére - vagy épp ezért - jól elrendezett és megkomponált kötetben, egységes metszéket kínálva, sokszínű műfaji köntösben, s jól körvonalazható ízlésű célközönségnek. De milyen témák, problémák és hangulatok szövik át a szöveg-tárlatot? A rím, az elbeszéléskötetet bevezető, az azt befejező írás, valamint a könyv borítója egymást értelmezi. A bevezető szöveg meg nem nevezett hőse nyugodt léptekkel közeledik egy ház felé, a frissen locsolt gyepen át, a feléje rohanó kutya mellett belép egy újonnan meszelt házba, háromszor ismételve meg ezt: a szöveg ugyanis három, majdnem szóról szóra, de mégsem pontosan egyező rövidke bekezdésből áll - gondolatritmuson alapulva. A borítón látható kép (vizuális szöveg) azonban, melyet a szerző fotójából Scheffer Miklós készített - egy pusztuló, ablak nélküli, málladozó falú épületet ábrázol. Csak a főfalat. Meghökkentő ellentétben áll ez a címadó írással, s ezáltal várakozással tölti el az olvasót: vajon a kötet tartalma a pusztuló, lecsupaszult falak előtti állapotot vagy a renoválás utáni pillanatokat tematizálja-e majd? A kötet utolsó elbeszélése ( Bemutatás) lezárja a keretes szerkezetet, s ezáltal új jelentéssel ámyalódik a gondolatritmuson alapuló bevezető szöveg. Az én-elbeszélés a szülői házba mint élettelen térbe való visszatérést, illetve annak bemutatását mondja el emlékezői pozícióból. A kötet többszöri elolvasását követően arra a belátásra jutottunk, hogy nem annyira tartalmi, mint inkább a kötet műfaji világának metaforája rejlik e keretszerkezetben. A címadó szöveg, mely az események, történések körkörös ismétlődésére, talán ugyanannak a témának a különböző intenzitású megélésére és ugyanannak a műfajnak a másként való alkalmazására is figyelmeztet, implikálja a Karinthy óta közhellyé lett „minden másként van gondolatát". A kötetre értve: magunkénak érzett és ismert műfajok számos variációban, modalitással és tartalommal térhetnek vissza, csak az alapstruktúra állandó. Vagy talán még az sem. A recenzens számára úgy tűnik, a kötet novelláinak szerzője mintha a fantázia és az abszurd fikció világában érezné jól magát. Az irodalomtörténészként ismert Pienták Attilától nem meglepő, hogy vonzza a történetiség, s az sem, hogy bőségesen található a kötetben történeti korokat (Az angyal), sőt esztétákat megidéző elbeszélés (Találkozásom a német szellemtörténet nagyjaival) is. Ugyanakkor nehezen meghatározható ezeknek az elbeszéléseknek a műfaja, melyek látszólag történetieknek tűnnek fel, valójában azonban az abszurd világához közelítő áltörténelmi, anakronisztikus vagy több idősíkot kontamináló novellák (Az angyal, A pályakezdő Martin Heidegger és utókora). A történeti idő csak ürügyül szolgál - anakronisztikus elemek keveredése által - a stílus- vagy korparódiák születéséhez. A műfaj formai elemeinek áladatokkal való megtöltése áll a tanulmánynak vagy tudományos témában íródott esszének feltűnni akaró írások esetében is (Dürer és a tejtermékek). A műfajnak megfelelő, szabatos metanyelven megírt szövegnek konkrét valóságtartalma nincs, nem létező képekre, műalkotásokra és valótlan eseményekre hivatkozik, mindazonáltal a tudományos esszé minden formai kellékének, struktúrájának tökéletesen megfelel. Ugyanakkor az össze nem illő forma és téma egyesítése, illetve a hamisítás nyilvánvalóvá tétele révén nem kevés humorral hat. Az esszéírásra reflektál a Patriqe Laforgue szerelmesdala című írás is, mely a címadó szerző életrajzának lehetséges variációit tartalmazza. Hayden White gondolatát tükrözi vissza a tények felsorakoztatásának újra és újra nekifutó szerkesztésmód, mely szerint történettudomány nem létezik, csupán történetírás, mivel a múlt nem, csak az arról referáló szövegek kutathatók. Ez utóbbiak hiányosak vagy tévedhetnek, így a történelem csak a fikció fikciója, tehát a történetírás is csak fikció. A kötet elbeszéléseinek egy jelentős része a krimik sablontörténeteinek és keretnarratívájának a sűrítése, újramondása - nem különösebben újszerű tartalommal (Ez csak a kezdet, Ablakban, Idegen házban). A szerző a krimi struktúráját analizálva, újrakonstruálva tölti meg a kötelező formai kellékeket a médiában tucatszámra elhangzó bűnügyi hírekhez hasonló történetekkel - ez esetben (anti)történettel -, ezáltal mondva véleményt a műfajról. Egybevág ez az érdeklődés napjaink irodalomtörténeti kutatásának a krimi és a detektívtörténet iránti kitüntetett figyelmével, a műfaji struktúra analizálásának újra és újra felbukkanó igényével. A valóság és fikció világát ütköztető, azt paródia tárgyává tevő Az éjszaka teremtményei című írás, mely abszurd és groteszk jegyeket egyaránt felvillant, szintén a műfajiság kérdését feszegeti: a történet hőse - a külvilág számára rejtélyes módon - képzelete, írói fantáziája által teremtett lények által hal meg: előzmény és következmény, ok és okozat, szerző és alkotás logikai kapcsolatának rutinját rúgva fel, hatásesztétikai paródiával állván szemben. Hogy a szerző mennyire szkeptikus és kritikus a jelenkorral szemben, azt a korunk jelenségeire reflektáló szövegek is tükrözik. Csupa korkritika: ni
