Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 9. szám - Németh László: Magam helyett: A mű utolsó fejezete - közreadja Németh Judit
Ilyen volt az én írói pályám legnagyobb diadala. Másnap leutaztam Szigligetre az „alkotóházba". Amikor utolszor eljöttem onnét, megfogadtam, hogy nem megyek többé ilyen helyre. Most mégis ráfanyalodtam: otthon nem lett volna nyugtom, Sajkodon pedig nem volt már barátságos (a cserépkályhát is most ajánltam meg a pénzből kifogyott fiataloknak); odalenn, úgy mondták, alig van lakó; nekiláthatok - végre - a szerződések jóvoltából most már váltó adóssággá vált tartozásaim törlesztéseinek. Úgy gondoltam: először az Irodalmi Újság heti cikkét írom meg, legalább egy hónapra előre; - aztán a Magyar Műhely anyagát dobom le - a műfaji kérdések anyagát egy-két cikkel kiegészítve - s még itt nekikezdek a lekötött regények valamelyikének. Az alkotóházzal most nem is volt baj - csak néhány sportújság- író tanyázott benn, akik kitudja honnan vetődtek erre - s ide-oda száguldoztak az autójukon; aztán az Alap igazgatóhelyettese s egy debreceni költő, akivel én utolszor mint nagyváradi segédlelkésszel akadtam össze Fráter Erzsi sírja körül; azóta tanár lett s egyszerű, de meglepően tiszta verseket írt; - rajtuk kívül még a nyomdászból lett író - de az félig-meddig a személyzethez tartozott, az Alapnak volt hivatalnoka. Annál kevésbé tetszett a falu; ahogy a postára bementem, feltűnt, hogy milyen nehéz az embereket köszönésre bírni. Falun megvan ennek a rítusa: az ember a szembejövő szemébe néz, az látja rajta a köszönési készséget s maga is elindítja a mutató ujját a kalapszéle felé, úgyhogy egyszerre mondják: jónapot. Most azonban ez sehogy sem akart sikerülni; a szembenézésből barátságtalan farkasszem lett - s csak ha az ember ennek ellenére megemelte a kalapját, akkor tudott egy rosszkedvű, félig elszégyellt, félig elharapott jónapotot kicsikarni. Sétámon egy utcába kerültem, amelyben feltűnően sok harapós kutya volt - s amikor már négy-ötöt fölzaklattam, akkor derült ki, hogy az utca zsákutca , tehát vissza is kell jönnöm a kutyákon át. A házakból emberek, asszonyok nézték a harcomat - de csak egy bágyadt „Gyöngyöst" hallottam, ami nem volt segítség. Első ízben is hallottam erről: a szigligetiek nem nagyon szeretik az alkotóházat, amelynek a pompás ételszaga, a gyomrot torkig-töltő fogásai az ott szolgáló lányaikon át a beszolgáltatok üres fazekai mellé is leértek. Azt mondták, régen egy grófjuk volt, most háromszáz - s olyat is hallottam, hogy hivalkodó az alkotóház neve. Most azonban valami új elem is vegyült ebbe a lappangó ellenszenvbe, mintha a szegény község, melynek pincéiben most forrt a must, titkos csápokon át a dac, a fejlövetés, a megtorlás lehetőségét szimatolná. Kedd reggelre megírtam, s postára adtam az első cikkemet: mégsem a „Test szentségével" köszöntöttem be, bemutatkozónak valami általánosabbat írtam. „Az igazság erejét" mutattam be - irodalmunk s tudatunk újraéledésében. Én azt hittem, kellő eszközökkel Arany Jánost is ki lehetne irtani a nemzet tudatából, s lám, a nemzet - hiába csináltak álirodalmat, sőt álirodalom történetet neki - tanulmányok nélkül sem feledte el, akiktől kapott valamit. Kedd délután már új cikkbe kezdtem: ez még mindig nem a test szentségéről, hanem az írói szabadságról szólt - de nem úgy, ahogy a tegnapi elnyomói emlegették. A régi vásárhelyi folyóiratoktól indultam el: amikor az Égető Eszterhez átböngésztem 4
